Negatívból, pozitív vagány

Héé..! Mondd meg,
hogy vagy?!
Igen téged, akit
nem tudok, hogy hívnak...

Árnyékod sem vagy
önmagadnak...
Lépjél a fénybe, ha
azt akarod...

Dönts jól, s
felismerem maszkod...

Héé..! Most mondd meg,
hogy vagy?!
Kisimult az arcod...

Anyád lóháton....

Repül a kurva jövő, s
ki tudja hol áll meg?!
Szuper világ felett sötét a
felhő, és az erőszak
után remeg...

Kicsit álljatok már meg!!!!

Köddé vált érzelmek keresik
önmaguk hajnalát...
Tapogatóznak, de nem érzik.

Pedig vérzik...

Remény szerzés...

Levegő után kapkod a vákuum...
Úton van már a mentő, de
nincs sok remény...

Azt a keveset is lenyúltam,
mert teljesen kifogytam...

Ne bántsatok ezért, csak
túlélek és túlérek mindent, s
mindenen...

Én ilyen vagyok.

Engem el nem kaptok, mert
ott a vákuum körül vagytok,
aki éppen levegő után kapkod...

Meleg párna és hideg beton...

Utcák fagyos huzata
keményíti az életet...
Kiszáradt bőrének pólusa
kiabál olajért...

(mint az utolsó kenet)

Lassan jut előre a halotti
menet, és árván hagyott
gyerekek üvöltenek a
semminek...

Hajléktalan az élet.
Kalapja előtte üres és
kopott. Ismer már minden
félelmet...

Ott ül, s kéreget...
Megszánom.
Adok neki kenyeret meg bort.
Okkal remélt már régóta...

Nekem melegben, párnán
nyugszik az álmom, nem
hidegben a betonon...

Szeretlek és gyűlöllek...

Mozdulatlanul várlak...
Mindig azt hiszem, hogy
egyedül vagyok...

Nem látlak...

Kísértenek hangok...
Szörföznek a képzeletemen,
ami a legjobb ok, hogy
együtt legyek téveszméim
megvalósulásaival...

Egyszer megölellek,
másszor megölnélek...

Mozdulatlanul várlak...
Szeretlek és gyűlöllek...

hatás

Eltakarom szemem és
azt hiszem, jobb már
nem lesz...

Véresre karcolom karom...

Ami bennem van, nem akarom,
nem akarom...

Megfordul a lemez.
Ez más, mint eddig...
A szeretet fegyelmez, mert
itt vagy megint...

Felébredés

Sosem ültem magas lovon, de
még alacsonyon sem...
Nem szálltam le ilyen okon
és nem is fogok sosem...

Egy baromnak integetek...
Ő meg vissza nekem.
Fel nem nézek..,
soha nem teszem.

Meggátol a lény, ami
mindig is voltam...
Ez tény.

A lovak elszaladnak,
nem úgy, mint én...

Jobb lenne, ha
ti is felébrednétek...

önmegvalósítás

Beszorultam a fámba, amit
magam ültettem...
Kérge egy fal, látszik
az arcomban...

Gyökereim bilincsként
tartanak fogva...

Kulcsot kell faragnom, hogy
kiszabaduljak, s utána
mindenen változtatnom...

Az én fámban megvalósítom.
Árnyékomat elhagyom, és
magvaimat elszórom...

1 g

Kifutópályán gyorsítok...
Tág tudatom a levegő, és
csak szelem, míg meg nem halok.

Most nagyon jó...

Elalélt testem közétek dobom,
hogy belőlem szüreteljetek...

Repülő gyümölcs vagyok
a szátokban. Rágjatok meg
rendesen, s mondjátok az arcomba...

-Fogjál minket a markodba!-

Természetellenes

Előjegyeztettem magamnak,
egy új android ruhát...
Szép, fényes lesz a testem, s
polírozott az agyam...

Műanyag szívem biológiailag
majd teljesen lebomlik, és
a legjobbakat remélem...

(Kívánjatok szerencsét)

Felhasználató

Markolom a levegőt...
Nem is tudom mit
képzelek, de talán
elérem azt a felhőt...

Akaratom nem ellenkezik,
megy minden szépen...
Az ismeretlen keletkezik.

Tenyerembe tapad mosolyom..,
el nem eresztem, mert
nekem most csak ez van...

A döntés kérdése az, hogy
mihez kezdek vele!?

Egy nyelet kulcs...

Csak állok a saját horizontom
legvékonyabb peremén, aztán
becsukom szívem ajtaját és
egy időre bezárkózom én...

Ne zavarjatok, mert ugrani
készülök...
Hagyjatok békén, éppen
ugrani akarok...

Tovább előre...

Nincs idő, mégis várok...
Egy buta kamasz álmaiban hálok,
míg fel nem ébredek...

Nem tudom ki leszek.

Eddig szabotáltam magam, de
most belesétáltam az evolúciós
ugráshoz szükséges gödörbe...

Tovább lépek előre.

Mindig szeretlek...

Már nem tudom mit kezdjek
azokkal az érzésekkel, amik
Téged illetnek meg...

Érzéseim tengerén
hánykolódok fel-le, s
reményeim egén
szertefoszlott minden
felhő...

Keblárt öltött fel szívem,
de még így is döfködöd...

Hiába minden, ez már
nem a Te öltönyöd, ami
óvna, ha fáznál...

Nem tudom mit kezdjek.

Az érzések itt vannak bennem,
mert még mindig szeretlek...

Csírázó ember-palánta

Ami volt elkopott,
ami van elfogyott...

Újra ültetem magam,ha
úgy tetszik nekem...

Én leszek önmagam
legmegfelelőbb táptalaja...

Ti már nem kelletek!

Nekem új emberek kellenek,
mert ami volt elkopott, s
ami van elfogyott, s
nem kell, hogy ezt
megértsétek...

online jézus

..,mert te olyan tökéletes
vagy online jézus...

Egy valódi, ötlettelen
átutazó, a bajok
frusztrált síkságán...

A pillanatokig hívő pojáca
anyaföldünk hátán...

Lényed átlátható, szakadt
álca, ami nem rejt el...
Nevetségessé tesz.

Nem változol.
Mindig így lesz...

Online jézus! Jelentkezz!

Bla-bla-bla-bla-bla-bla.....

Beszélek, de minek
és kinek!?
Árnyaknak intek, s
eltűnök egy sötét,
aggasztó gondolatban.

Nem kell semmi, ami
száraz és közhely..,
csak egy valami, de
azt nem tudom...

Saját járművem visz
egy gondolat sztrádáján..,
talán bennem valaki hisz
és úgy is cselekszik...

Az idő, majd eldönt
helyettem mindent?

(kétlem)

Saját vízhangom vagyok,
s égve ragyogok...
Beszélek.., de azt
nem tudom, hogy
kinek és minek...

Neked régi, másnak meg új...

Tudom. Nem látod a
horizont szélét...
Pedig ott vagyok.

Ne vedd elő arcom képét,
mert változok...

Fojtogat egy ismeretlen
kanállal kimert érzés...
Nincs jó íze, de elviselem.

Meghaltam és megszülettem...

A legrövidebb út...

Nem lehet mindig
menekülni, de néha
a dolgok eljutnak odáig,
hogy egérutat keljen keresni...

Nincs támasz, sem
bölcs totem, csak
hallucinált látszat...

Látom! Itt van előttem.

Árnyék és ő, ott elöl...

Néha nem ismerek magamra...
Más ember maszkját hordom?!

-Ez vagyok én.-
(Ezt hazudom)

Félig megoldott elméletek
halmazán ücsörgök...
Hamis a szemlélet, s
ott járok magam mögött...

(Saját árnyékom vagyok)

A szerelem kevés...

-Ó, de szeretlek Téged
te bizonytalan lány!-
(Kár, hogy már nem érzed)...

Még foglyod vagyok, de
nincsen rajtam lánc, és
tudom, messzire kell eljutnom,
hogy enyhüljön a gyász.

Tovább merülök buja illúziókba..,
bár be leszek csapva, én mégis
belefolyok e pillanatokba.

-Hidd el! Odaérek!- (Tudom)

A kapocs eltörik, s nem
lesz több.., csak egy álom...

Látomás és emlék...

Gondolatban egy autó
mellett állok egy sötét,
ám füvesített kis utcában...

Az eső veri rajtam a sörtét,
mégis jó ebben a gondolatban...
Itt már többször jártam!

(Ott voltam és álltam...)

A nyugalom ordít ebben
a kevésbé tiszta jelenetben.
Úgy érzem, hogy kell
rá emlékeznem...

Ennyi!?

Ha úgy adódik és
valóssággá formálódik..,
akkor minden álmom valóra válik!?

Groteszk játék

Szűkölő mosolyom
lassan végleg elfogy és
semmit mondó arcom
festi halára napjaimat...

Már rég nem én bántom
azt, aki mindig is voltam...

Megfordultak a kockák,
másképp állnak a bábuk.
Így játsszák az élet
nagy játékát...

-Álljatok mögém, és
tapossatok el...-

rendeltetés

Nem a pénz tartja össze
a világot és az álmainkat,
hanem az, amik valójában
mi magunk vagyunk...

Ezt felejtettük el.

bölcs szavak

Boldogan meghalni annyit tesz,
hogy önmagad maradtál végig, és
a nyers tudásod átadtad a
jövő nemzedékének...

Inkább éljek tróger életet,
minthogy bedőljek mindannak,
ami sikeres és fénylik...

eredet

... az rendben, hogy
mindenhez pénz kell.., de
ahhoz nem, hogy igaz
ember legyél...

Igaz vég

Inkább haljak meg szegényen,
bölcsen és egyszerűen,mint
tele pénzel, megbánással,
lelkiismeret furdalás közepette...

Szeretek vagy ragaszkodok?

Ki nem mondott szavak
végén homály...
A kimondottak végén pont,
ami realizálja a
mondani valót...

A lényegen nem változik
semmi, csak a nézőpontok
kereszt-tüze cikázik
tekinteteken lovagolva...

Hiába!
Nem hiszek és nem
tudom, hogy szeretek e!!?..

evakuáció

Kiárad belőlem minden, ami
valamikor belém szorult...
Elhomályosult a reményem,
elfogyott az ebédem...

Valaki mindig megeszi előlem,
hogy megmutassa ki ő valójában, de
állandóan hazudik nekem a
maga valóságában...

A pupillám mögé rejtőzöm és
táncot járok az elmémen, s
közben a közönyöm nem
látszik a tükörképemen...

Kiáradt belőlem minden...

lehetséges

Hangom szalad egy
mágneses szalag-pályán, s
gondolataim tükrözik
minden hálám...

(néha nálam is megesik)

Bár nem hajladozom
kora-tűnt totemük előtt, de
valamiért muszáj meghajolnom...

Miért is van ez?
Kik ők?

Nem tudom...
Mégis szállnak a felhők...

indul a gépem...

Elméleteim karcolják a
valóság határát..,
körme mély nyomot
vés rovátkákba tömörülve...

(Lehúzva a sámán maszkját...)

Hová tűnök el?

Nem itt vagyok ember, csak
tettetem...
Képek zuhatagába veszek,
összetörök, mint
egy tükör...

Hová menekülök ilyen
buzgón, átéléssel és
gyáván!?

Nem fer...

(Nagy) emberek játszanak
(kis)emberekkel ki bírja
továbbot...

A háttérben kuncognak,
ízlelik a pénz szagot.

Felvették a nem fer maszkot...

Nem vagyunk egyformák...

Én csak egy vagyok a sok
közül.., mégsem érzem azt,
hogy egyformák vagyunk.

Élem egyéni kis életem...

Én nem felejtek...
Tudom honnan jöttem, s
hol tartok...

Titeket figyel szemem...
(kevesebbek vagytok)

Én csak egy vagyok
közületek és szánalommal
nézlek benneteket...

Nem vagyunk egyforma emberek...

pozitív blues

Láttam egy fiút...
Sovány volt és gyenge.
Előtte az út, már
csak észre kell, hogy vegye...

Munkát keres, és értelmet.
Ha megtalálja, majd
másképp látja az életet...

Állj fel fiú...
Indulj el...
Ne légy hiú,
az álmaidat érd el.

Ma láttam a fiút...
Erős volt és magabiztos.
Mögötte bölcs út és
kemény munka...

Menj tovább fiú...
A boldogság vár...
Ne légy hiú.
Minden a tied lehet,
amire vágytál...

Menjél fiú...
Állj tovább.

Álom és valóság?

Csak álmodom...

Nem lehet ilyen az élet...
Lefelé tartok a folyón.

-Ott nem vár senki téged!-

Ó nem.., nem!
Senki nem vár engem...

Úszok, mint egy béna hal.
Kiáltok, de senki nem hall...
Kapkodom a levegőt és
egyet sem kapok el...

Látom a felhőt, amiben
megkapaszkodhatok...

-Meg akarok kapaszkodni?-

Nem akarok!
Ó nem, nem akarok...

-Sehol nem vár senki téged!-

Ó nem.., senki nem vár engem...

Csak álmodom...

Hiú ábránd...

Hiú ábránd azt hinni, hogy
lehet gond nélkül élni...

(ami van elfogy,
ami nincs, az lesz?)

Valamikor semmi sincs, s
néha meg minden van...

Az élet ilyet tesz.

Nélkülöző, elégedetlen
ember behúzza fülét, farkát és
istenhez fohászkodik...

Ha elégedett kihúzza magát, s
nagyon telhetetlen.

Játsza az agyát a hitetlen.

Csak hiú ábránd azt hinni, hogy
lehet gond nélkül élni...

Pillanatok csúcsa

A hegy lábánál kezdődik
egy kósza gondolat...

Feljebb a negyedénél
megáll, s még van mondat...

Jó utat!

A felénél a környezet látványa
szinte megborzongat és
tudatja, hogy élek...

Itt újak a szavak.

Látom az egész tájat, s
legyőztem a fákat.
Magasabbra jutottam...

(Elértem magamat)

A csúcson elgondolkodok...
Itt már nem találok szavakat,
csak élvezem a hosszú pillanatokat...

Mimika (időben)

Kiürült percek ketyegnek
zavarodott fejemben...

Kitt-katt-kitt-katt...

Menetelnek szüntelen, s
ráncolom a homlokomat...

Ennyi?

Nyomorgó kisember
keresi a napi betevőt, de
rossz helyen keres, mert
most jót nem kínál a jövő.

Számlákból hajtogat repülőt.

Cinikus mosolya elveszített
minden őszinteséget és
a reménye elutazott
nagyobb zsebekbe.

Mit fog tenni a
következő percekben?!

Ázott tűnődés

Szürke fátyol borul
gyászos napjainkra.
A szerencse nem fordul,
csak a rossz oldalon áll..,
bár nem gyógyír a bajainkra.

Életszínvonalat szimulál
az eső. Eláztat ruhát,
embert, állatot, szívet, s
lelket...

Zuhanunk egyre lejjebb a
feneketlen telhetetlenség
sötét bugyrába.

Ejtőernyőt hiába nyitnánk ki,
az nem segítség, csak lassulna
az egész folyamat...

Engem meg tovább üldöz
a gondolat ezen a szürke,
esős napon, ahol
mindenki elázott nagyon...

Sóhaj

A tegnap nehéz terhe
ma is a lelkemet nyomja.
A szomorúság szeme
engem néz és azt mondja:

-Örülni olyan jó volna!-

Az élet halál-gyára

Savanyú leheletek
panaszkodnak nehéz
életkörülményeikről...

Nem rugaszkodnak el a
földről és van értelme
a kimondott mondatoknak...

de...

Szegény ember szavaiból
nem lehet pénzt csinálni...
Ne keressük elő őket a
ma szemetes kukáiból...

Legyen komposzt belőlük,
egy új energia..,s
mindet égessük el, mint
Auswitzban...

Honnan jöttünk és
mit csinálunk?
Csak ítélkezünk, miközben
halált gyártunk...

Holnap is így lesz?!

Ma a szomorúság győzött.
Második az alkohol lett.
Harmadik egy ország, ami
mindent megfertőzött...

Az ember élete ismét
utolsóként futott be...
Bizonyos gazdasági
helyzetekbe fulladt bele
önhibáján kívül...

Holnap is így lesz?!

Munkaszerződés törölve

Merengő, üres tekintetű
szemek folynak szomorúságba és
egy borús gondolat-felhő
gázolja el a megélhetést, s
taszítja bizonytalanságba...

Visszhangzó pénztárcává
mutálódó lukas zseb engedi át
a hűvös őszi szelet, és
benne a kéz, mintha a pénzt
utánozná, s nyúlna érte, de
nem tudja kifizetni az életet...

A szem sárgán csillog a
keserűség nyomasztó ízétől, s
egyáltalán nem olyan, mint
a kávé cukor nélkül...

Latolgatott esélyek erkélyén
ül a kilátástalanság zavarodottsága, s
ölni készül az ember legmélyén...

Többé nincs anyagi biztonság, csak
merengő, üres tekintet a szem tükrében...

Gondolatok, mondatok, lét és halál...

A szem nem azt látja,
amit a gondolat...
Elromlott párhuzamok
sztrádája minden mondat.

Így működik az ember
megfertőzött elméje.
A másik már nem kell,
csak a bebábozódás
hamis védelme...

Ragaszkodás a testhez,
licitálás a lélekre...
Eladó minden mindenhez...
A válaszok meg illúziók
a nagy kérdésekre.

Ez a lét hamis, míg
a halál igaz...

mégis

Az élet értelme szűk
pillanatokba tömörül,
nincs nyugalma, sem
értelme...
Csak a fenekén ül és
nem csinál semmit sem...

.., és mégis...

Szociális betegség

Álmodtam én már
mindenről, s mindig
felébredtem...
Nincs illúzióm istenről,
akit a bajban hiányolnak.

Nem tudom, ki ő...

Önmagamat keresem, s
lehet, már láttam valahol,
de fel nem ismertem...
A belső hang szól és
nem értem mit mondd...
Elnyom a gond, mint égő
csikket a meggyötört kéz.

Kérdem én.
Hová lett az ép ész?!

Csuklik a társadalom

Megakadt mondatok halmán
ülnek ernyedt gondolatok...
Össze kéne rakni őket, hogy
értelmet nyerjenek, de a mai
embereknek ez nem megy...

Csuklik a társadalom...

Érzéstelenítő

Szomorú szemem a
tükörben nézem, s
tekintetem ismeretlen...
Az eltévedt gyermekem.

Sírni támadt kedvem,
ma az életem kietlen...
Nincs kegyelem.
Elhagyott a szerelem...

A zombik választása

Adóban úsznak a
kisemberek...
Az állam lerágja
csontjukat, aztán
kiköpik őket...

Elkenődött kedvek
húzzák a szájukat...
Ma nem nevetnek.
Elfelejthetik álmaikat..,
de sok rossz közül nem
választanak egy rosszat...

S nem teszik le voksukat......

Ásványvíz és szemét

Eljött a nem hideg
ásványvizek időszaka...
A csapvíz ideje lejárt, s
itt van a hulladékok
korszaka...

Műanyag utakon járunk, s
tudatosan szennyezetten élünk.
A hibákból nem tanulunk,
mégis félünk...

Konzervatív újgazdagok

Önmaguktól elszállt emberek
játsszák a felnőttet és buta
kérdésekkel fenyegetőznek, s
gurulnak négy keréken az utcára...

Két sarokkal arrébb megállnak, s
megint elszállnak...
A tükörben nézik magukat.
Még megvannak, de nem látják.
Elhagyták az agyukat...

Álom ringató

Álmodik a fájdalom, s
forgolódik az ártalom...
Szeretkeztek korábban és
most tapintható a nyugalom.

Meghitt órák az ágyon...
Kanapén horkol az ördög,
kezében plüss-lángszóró,s
néha szelíden felköhög.

Az éjszaka nem alszik,
csak kábítóan altat, s
nem válogat...
Mindenki álmot ringat.

Tinta és papír

Gondolatok menetelnek
a mondat végére...
Az írásjelek megszűnnek.
Nincs válasz a kérdésekre.

Elmefoszlányok repdesnek
aranyköpések felett és
azon elmélkednek, hogy
mi, mit jelent...

Üresek a lapok,
jelentéktelenek a mondatok..,
süketek a fülek...

Írok inkább, s nem beszélek.

Ember sziluett?

Nem látszik a koldus.
Láthatatlan ember,
egy töltetlen fegyver.
Az utcák hű lakója...

A nem számító választó,
polgár, ki oda áll,
ahová a remény való.
Arc, szakáll, kéz, láb...

Ember...

leeső eső

Szétázott zsebkendő
szélén ülök és az eső..,
ó igen, hűvös az eső.

Mossa az élet mocskát,
alakítja a mát..,
ó, üresek az utcák.

Esernyővel ballag a bánat,
s beszűkült tudatban bujkál..,
ó, átláthatatlan a kirakat.

Eldugult csatornák jelzik.
Betelt a pohár..,
ó, a világ vérzik.

A lét, ázott zsebkendő, s
jobb kiégni, mint elszürkülni..,
ó igen, hűvös az eső...

A világ szemete

Megtört egyenes
hajlik körém...
Közel a szemetes.
Ez lehetek én?
S kidobom magam...

Lejárt szavatosságú
minden szó, s újra
nem felhasználható.
Sosem voltam feszes,
vagy életképes...

Komposzt lehetek egy
nagy rakás közepén...
Nincsenek vonalak, csak
szemét a világ tetején...
Megtöltöm a zsákokat.

Ez lettem én...

Karma rendőrség

A karma rendőrség
tehetetlen állókép...
Az élet keret nélkül szép,
s határtalan az egyéniség,
karöltve az elmével...

A szörnyeteg nincs kint,
ott lapul testközelben.
A tükörnek int, nem
bízik a karma rendőrségben.

A fotó ég, s
valami más is...

Vonzódás

Démonok ölelnek, s
lelkemben szeretkeznek
a vég különös alakjával...

Testem csupasz, arcom
mámoros maszkot ölt...
Nem jön az álom.

A vég érkezik...
Elmosolyodom és ő
tovább szeretkezik...

Út az első sorhoz...

Rám ragadt az élet pora,
testemet koptatja,
reményeimet táplálja és
éhezteti...

Megyek előre, hogy életem
az első sorból lássam...
Még hosszú az utam...

A holnap vár...

Elfáradt az ég alja és
sötét foltok haladnak rajta...
A ma menekül a holnap
megszokott forgatagába...

Lassan elhalkul minden.
Az idő nem áll meg, megy
tovább türelmesen...
Hát hunyd le szemed, a
holnap várni fog téged...

Üres oxigén palack

Nincs körülöttem levegő
mióta elmentél...
Azóta sok a szürke felhő, s
valami a magányomban él...

Nyomasztó csend honol, de
ott belül találkozok Veled,
mert Te vagy a legszebb emlékem.
A szívem tied...

Így telnek a napok, amikben
kicsit mindig meghalok...

Félek.., mire újra találkozunk
nem marad semmi, amit
magamból még adhatok...
Nélküled elfogy a levegő, s
meghalok...

Az ősz küszöbén

Nem csiklandoz már
a nap sugara, s bántó
lett a szél foga.

Néha felszisszenek,
mint egy kihűlt kígyó...

S közben a közel múltból
csupán egy emlék lett.
A jelen vánszorog
körülöttem, s a
jövő bennem mocorog...

Honnan jöttem?
Hová érkeztem?
S merre tartok?

Választ most nem találok...

nem eszem, mert az eszem...

Kihűlt levesem kevergetem,
közben máshol jár az eszem...

El sem búcsúzott tőlem és
elvitte az útlevelem...

Ma nem eszem meg a levesem,
arcomat párnáimba temetem...

Kisírom szemem, mert
nem akarok látni semmit sem...

Hadd guruljon a parketten,
miközben máshol jár az eszem...

Ez az élet nem...

Óhh.., ez az élet!
Ami van nem jó, s
már félek, rettegek a
társadalom remegésétől...

Engedjetek el, hadd menjek...

Nem kell árnyék, nem
kell sötétség.
A gondolatok ezekben
laknak.., semmi kétség...

Látom a fejemben.

Óhh.., ez az élet!
Nem változik a szemlélet.
Véres politikában úszik az élet...

Így nem kell!
Óhh.., így nem kell
ez az élet...

Egy hosszú nap végén

Egy hosszú nap végén...

Emlékszem. Megmentett
a bánat sűrű homálya...
Eltakarta szemem, mikor
arra volt szükségem.

Egy hosszú nap végén...

Jött szembe a szerelem, s
fellángolt testem oltottam
könnyem hűsítő italával.

Egy hosszú nap végén...

Felébredtem. Az éjszaka
nekem könyörgött..,
én fáradt voltam, s meghaltam.

Egy hosszú nap végén...

Felém csónakázott a révész,
s nem volt nálam aprópénz...
-Váltasd fel, talán visszaérsz-...

Egy hosszú nap végén...

látás

Elbúcsúzom magamtól és
hátat fordítok a tükörnek...

Eddig nem láttam világomtól...
Nem is gondoltam, hogy
léteznek más emberek...

A bocsánatkérést soha nem a vétkes kezdi, hanem az, akiben nagyobb a szeretet.

Ki nem mondott mondat...

Varrtam egy mondatot, de
mindig szétszakad.
Őrzöm a gondolatot, mert
különben elszalad...

Az életem nem hord öltönyt,
s nem autózik hasztalan...
Nem érti a közönyt, ami
mindent elfoglal...

Erre varrtam mondatot,
amit ki, nem mondhatok...

pearl jam- black

Üres festővásznak sora,
Érintetlen porhüvelyek
Kiterítve előttem,
Ahogy hajdanán teste feküdt.
Az öt horizont
Lelke körül forgott,
Ahogy a Föld a Nap körül,
Most a levegő, mit éreztem
És belélegeztem, átfordult.

Ó, és csak a mindent tanítottam meg neki,
Ó, tudom, hogy mindent nekem adott, amit viselt,
És most keserű kezem dühöng a felhők alatt,
Aminek helyén egykor mindenünk volt.
Ó, a képeket mind feketére mosták,
Áttetováltak mindent...

Kimegyek sétálni,
Játszó gyermekek vesznek körül,
Érzem nevetésüket,
Hát miért kókadozom?
Ó, és beteges gondolatok
Kavarognak agyam körül,
Forog velem a világ, ó, forog,
Milyen gyorsan alhat ki a nap?

És most keserű kezem
Törött üveget szorongat,
Aminek helyén egykor mindenünk volt.
Ó, a képeket mind feketére mosták,
Áttetováltak mindent,
Minden szeretet elromlott,
Feketére festette világom,
Áttetovált mindent, amit látok,
Mindent, ami vagyok,
Mindent, ami leszek...igen.

Tudom, egy nap csodálatos életed lesz,
Tudom, Nap leszel valaki más egén,
De miért, miért, miért nem lehet,
Miért nem lehet az az enyém?

Magányos társasjáték

Hallgatom a csendet.
A kellemes rendet...
Vajon mennyi időm van
még az őrületig?

Körülvesz a kétely, aki
üdvözlően átölel.., aztán
a múltról beszélgetek
a tükörképemmel...

Kis idő elteltével a
magány kopogtat fejemben.
Én nem látom szívesen, de
udvariasságból beengedem...

Rémes önelemzést játszok.
Egyedül társasozok, s
amikor mindent elveszítettem,
akkor saját ordításom hallgatom...

Nincs több időm...

Műanyag utakon

Emberek futnak versenyt az
idővel, aztán feltörik a perselyt, s
mennek tovább emelt fővel...

Nem kell a tegnapi maradék,
sem a mai meleg étel..,
csak a gyors ételszínezék és
a nem újrafelhasználható bölcsesség...

Merre tartotok.., s
hová juttok?!

változatlanul

Elindultam megváltozni, de
tudom, nem érek oda soha...

Számban az út pora,
cipőm letaposva...

Megyek tovább...
Nem tudom hová érkezem...

A szegény halála

Üres zsebemben kutat
keményre gyötört markom...
A semmit kutatom.

Kalapom a járdán díszeleg, s
nem kell senkinek a pantomimom...

Testem sovány és gyenge,
beesett gyomrom Auswitzre gondol...
S mint egy zord, aszott remete,
olyan testem kinézete...

Már késő megmenteni.

A legkönnyebb úton segítek magamon.
Nincs búcsú, sem gyász..,
csak elhullott test, egy
ismeretlen hely, s haláltánc...

Gyönyör

Tegnap ittam, ma iszok, s
holnap talán meghalok...
A szerelem sem kell
ezekben a napokban.

Henyélek árnyékomban, s
gyönyörködöm halálomban...

Önzetlenné válni

Állj meg!
Kérlek ne menj tovább.
Nyisd ki szemed és segíts.

Analizáld a helyzetet, én
addig várok...
Ne félj, itt vagyok neked.

Tudod..,
egyedül nem jó.

A tudat megtévesztő
szellemként kísérti a lelket.
A tükör untat.
Nincs semmi és senki
elfogadható segítségként, ki
megmutatná a helyes utat.

Taposs magadnak ösvényt.
Oda érkezel, ahol én vagyok...
Eddig a hologramomat láttad és
semmi mást.

Várok...

Most ismerj meg és segíts rajtam,
mert úgy gondoltam, s reménykedtem,
hogy te megváltozhatsz odabent...

Búcsú az opcióktól

Egyedül élem az életem,
minden más csak opció...
Nem kell kényelem és porció.
Nekem így jó.

Hátat fordítok nektek,
hogy ne is lássalak titeket,
mert amivé váltatok, az
megrémiszt engemet.

nincs.., talán van.., de majd lesz...

Nincs már semmi.., csak
az a valami, ami még lesz.

Szavakat dugdosok szájakba, s
köpetként látom őket újra...

Az értelem belénk szorult..,
elszürkült remetét készítettünk
gyorsan belőle.

Erre varrunk gombot és
bomlott elmét...

Valami mégis van, de
már nem az igazi.

Állj odébb...

-Legyél önmagad!-

Mondtam magamnak...
Aki nem látja a szavakat
és néha szárnyat ragad..,
aztán röpköd össze-vissza.

Lezuhan.., leporolja magát..,
utána túlterheli agyát, s
köszön az ismeretlen
ismerősnek a zsúfolt utcán.

Aztán odébbáll...

Látványtervező

Nézem.., s látom.
Olyan, mintha mennék.

Megyek is, de ülök a bolygón.
Száguldok a felhőkkel...

Most nem rohan az emlék,
csak nézek a szememmel és
süvítek az elmémmel...

Látványt tervezek.

kabát nélkül

Nem tapsol senki a szegény
bohócnak, aki koldust játszik
őszintén és élethűen.
Nincs mosoly, nevetés...
Ez messziről látszik.

Túlságosan is...

Ápolatlan aurája késztet
mindenkit vakságra.
Szánalom pénzből vert
barikádja mögött vár,
valamilyen jobb sorsra...

Kéz nem nyúl érte...
"Koszos lesz".
Taps nem jár, étel nincsen.
A tél életet vesz, s
megy tovább minden...

Zombi

Lüktet a hajnal alkoholos
lehelettel megfáradt
emberek arca és álmos
tekintetükkel mohón
szívják önmagukba.

Kérek én is! Még bírom...

A te ködöd

Látod amit látsz és
mégsem teszel semmit...
Sűrű ködben jársz..,
nem veszel észre senkit,
pedig körbe néztél.

Ez a te ködöd...

Temesd tenyeredbe arcod.
Képzeld el, amit érzel..,
Aztán vetkőzz ki magadból, s
ami eddig voltál.., dobd el...

Most már látod?..

hülye

Én vagyok a hülye, mert
használom az eszemet.
Én vagyok a hülye, mert
szabályokat lépek át a
realitás mezejének határán.

Nevezzetek bűnbaknak, s
dobjatok káposztát arcomba,
de megmaradok önmagamnak,
aki mindig is voltam...
A hülye...

Állapot

Hallgattam a csendet...

Nem lélegeztem...
Megtaláltam az ürességet.

Az én nyugalom szigetem,
ahol kizárok mindent.

Ritka állapot, eme érkezési
terület, s kiindulópont.

Az otthonom előszobái, ahol
szívesen senkit se látok...

Miért is tenném!?

A harmadik fél...

Vannak dolgok, amiktől
átalakulok szörnyeteggé, vagy
hibátlan szentté.

S vannak okok, amik
kiváltják a gondolatot, s
megfontolttá tesznek...

Ebben a pillanatban is
harcolok a kettő között,
valahol messze magam fölött....

De nem tudom mivel...

A dolgokkal..? Az okokkal..,
vagy magammal?!..

Szerelem és gyász-divat

Te álltál.., én néztelek.
Gondolatban kitéptem szíved...
Erre kell emlékezned.

Tudod jól, hisz érezted.
Enyém lett és nem bántad meg.

A temetésemen mondtad, hogy
őrizzem, amíg lehet.

(Ígérem)

Mielőtt elrohadnék,
visszaadom majd meglásd.
Ne gyászolj feketébe, s
miattam ne sírj...

Nem áll jól neked.

Hosszú nap

Ma testem fakó és gyenge...
Elhagytam kevés erőmet,
tartásomat.

Holnap színes leszek,
mint a szivárvány...
Majd megkeresem
mindenem..,

...de ma még nem.

Ébredés

Ma velem kelt a nap
első pár sugara...
Álmodtam egy lányról,
akinek szép volt az arca.

Szerelmes szavakat
sugdosott fülembe és
letépte rólam a ruhámat.

Csupasz keblére emeltem
éhes ajkamat.., s
elragadt minket a
szenvedélyes akarat.

Kár volt felébrednem...
Így magányommal kell
szeretkeznem....

Sámán

Hunyd le szemed...

Érezd, ahogy hullámzik a föld...
Elringatja tested, lelked.

Érezd...

Ürítsd ki elméd.
A legjobb úton haladsz a
harmónia felé.

Haladj...

Az üresség van és magad,
ami most teljesen Te vagy.

Ringatózz...

Keresd a sámánt, ki
benned él.

Utazz...

tettestárs

Lassú perceket
gyilkol az unalom...

Ma a hátsó ajtón távozom.

A szerelem nem vár otthon,
csak megmérgezett nyugalom.

Az ablak vizes a
sok esőtől...
A könnycseppjeim dublőrei
is lehetnének, de
nem hiányzott.
Nem kellenek!!

Inkább az unalomnak segítek...

üres raktár

A sötétben tapogatózom, de
nem találok semmit sem...

A magány nem hagy
normálisnak maradnom...

Ki kell törnöm ebből, de
előtte kopogtatok az ajtómon.

Üres raktár fogad.
Itt nincs mit látni...

Tele kéne pakolni.., de
egy darabig még így marad.

Egyedül vagyok, s
tovább kutatok...

Valóságtan

Érzem , hogy itt vagyok..,
még mindig élek és mozgok.

Lélegzem...

Valódinak érzem a
pillanatot, vagy
ezt a pár percet...

Igazából nem tudom...

Lehet, hogy leszálltam és
a talpamon járok.
Olyan, mint egy valóságtan.

Furcsa...
Érzem, hogy itt vagyok...

A vég után és a vég előtt....

Öreg barátok gyújtanak
gyertyát értem, s
hazudnak szüntelen.

A létezésem nem volt más,
csak beletörődött hiedelem
az ismeretlen felé, kitárt karokkal...

Ez az ölelés egy halálos
szorítás, a vég előtti kiáltás...

majd találkozunk

Ma látok utoljára
csillagokat az égen és
már nem búcsúzkodom,
mint régen.

Az életet itt hagyom,
nem kell nekem, de
nektek sem adom...

Én ezt kiérdemeltem,
ti meg örüljetek másnak, s
ne őrizzetek meg az emlékekben.

Idővel követtek majd engem, s
újra találkozhattok velem...

már nem sokáig...

Kellene munka, nő és
egy kis pénz sem ártana...

De hát.., akkor szép
a szegénység, ha semmi sincs...

A rendszerben van a hiba, vagy
talán bennem!?.

Sajnos nem tudom.
Korog a gyomrom, s
már nem sokáig bírom.

humán-tárgy

Nevettem és sírtam, mikor
a világot átláttam.
Azelőtt vak voltam, egy
néma, mozdulatlan
humán-tárgy.

Most az élet drámájában
színész vagyok, mellékszereplő
egy cenzúrázott képernyő-kímélő..,

...de túl hangosak szavaim,
mert mindenki megsüketült.

Égés

Megszült a társadalom, s
kidobott magából...

Lelocsolom testem benzinnel,
s meggyújtom...

Így fog minden égni, ha
nem tudtok megváltozni.

Az elején

Lenyúzom testemről a bőrt,
hogy lássatok engem...

Nézzetek!!

Ilyenek vagytok Ti is emberek..!

Egy anyagból vagyunk, annyira
nem különbözünk, csak
más az akaratunk, amit
elhihetünk, de
meg is tagadhatunk.

A bőr csak ruha...
A szív a lélek szava.
Bármit is hisztek,
jobb lenne felednetek...

Az elején kezdjétek.

betonpárna

Ma aprót kéregettem az
utcán kövér, rohanó emberektől...

-Rossz a szemük.- (gondoltam)

Nem láthatnak sok mindent
a testemből.
Sovány vagyok, mint
egy lámpaoszlop.

Üres hassal hajtom
fejemet a betonra, de
lesz álmom, amiben
eljutok mindenhová és
megtölthetem a gyomrom...

Nem akarok többé felébredni...

Igazán élni...

Előttem a horizont, az
ismeretlen út fel nem
vert pora.

Hátam mögött koszos
múltam lejárt kora
tűnik el az idő sivatagában...

Hátizsákomban lapul pár
összeszedett bölcsesség és
egy-két ékesség is...

Tudom.

Jó úton haladok és az
életben mindent kihasználok,
mielőtt utam véget ér, s
meghalok.

Ma teljesen, holnap félig...

Holnaptól fél ember leszek,
és kiüresedek...

Egy magányos android
értelmetlenségének árnyéka
rávetül testem minden zugára.

Részegen, bánatosan élem
tovább napjaimat...
Tudat alatt tudatosan
tördelem majd szárnyaimat és
sírni fogok gondolataim
fájdalmas gyötrődéseitől.

De ma még egész és
teli ember vagyok...
Kihasználom a boldogságra
ezt a napot.

instant magyarország (a levesbe)

Ebben az országban mindenki úgy tesz,
mintha tudná, hogy mit csinál...

Elavult törvényeken csimpaszkodik a
kormány és a maga szája íze szerint alakítja.
A kisember agyát átmossák, s ráakasztják
az elégedettség hazug maszkját...

Undorító helyzet egy nevetségesen szomorú helyen...

Vak polgárok integetnek a szegényeknek, aztán
az egészen mégis átnéznek, s tovább mennek
állítólagos boldogságuk felé...

A közömbösség fintora már az életé...

Így csak lefelé tart az út, amin egyedül,
szomorúan baktatunk, mert a mai
ember széthúzta társadalmunk empatikus köteleit!

Elbuktunk, mint
intelligenciával felruházott élőlények...

Tudjuk ezt, de nem valljuk be....

Ilyenek vagyunk magyarok, kik arcukat
tenyerükbe, vagy homályba temetik.
Itt senkinek nincsenek társai, csak
irigy, buta ellenségei...

(Igen)

Kiábrándultam ebből az országból, s
belőletek is...A magyarokból.

Élet és katéter

Lassan már katéter kell
az élethez, hogy könnyebben
meg lehessen emészteni...

Bizony.

Rosszul van a világ, de
még nem tud hányni.
Csak öklendezik hasztalan...

Gumiszoba titkok

Gondolatban járok...

Gumicsizmám sáros a
fantáziámtól, közben
töröm a fejem kalapáccsal,
míg tart eljátszott örömöm.

Fülemen hegyező, s
tenyerem legyező...
Annak lenyomata arcomon
piroslik és egy
őrült a kulcslukon
leskelődik...

Ma gumi-gondolatban hálok...

Pirkadattól alkonyatig

Az ablakban leskelődik a hajnal.

Én álmosan vissza nézek belé,
aztán kísérletezek a szavakkal,
de ma nincs beszédkészségem,
se intelligenciám.

Hagyom a dolgokat megtörténni
maguktól, míg le nem teper az alkonyat.

.., de mégsem

Meg nem tett cselekmények
ütötték fel lusta fejüket.
Az egész csak üres szavak halmaza.

A csontokon nincs már hús és
elhízott a fogatlan bús...
Mégis tátott szájjal várja
az eltévedt sült galambot.

A vég elkezdődött, de
még nem érti senki...
Se talpraesett, se beletörődött.

Roncs álmaikban véreznek, s
nem tesznek semmit ezek az emberek.

Kicsit megmenteni a ........

Néma madár vagyok és
a szmog egén szárnyalok.
Bár gázálarcom nehéz, de
fenn-(t) maradok, bírnom
kell még.

Tollaim nem fénylenek,
takarják a nehézfémek és
ha nem vigyáznék..,
be is mágneseződnék.

Nem tehetetlen, de
néma madár vagyok, s
valamit tenni próbálok...
Kicsit megmentem a világot.

A szabadság tévhite

Szabadnak lenni egy
megteremtett világban, a
többi emberrel egy bolygón
annyit tesz.., mintha
egy nagy gömbölyű
elmegyógyintézetben, erősen
leszedálva élnénk
nevetségesen tudatosan...

Érezni a szabadságot egyáltalán
nem olyan, mint teljesen
szabadnak lenni...
Ha nem is vagyunk bezárva, akkor is
ide vagyunk láncolva...

Voltam én már...

Voltam én már halott
német katona..,
törékeny, szőrőslábú
balerina.., s
lázadó cyber-paraszt,

de konzervatív sznob
még soha...

Ha azzá változnék.., öljetek meg.

Kiürítés

Krízis!
Evakuálom magam
önmagamból és nyugalmat
keresek valami tág réten.

Unom az "emberi" világuralmat...

Nem vagyunk több a fölényes,
hatalmaskodó állat-királyoknál.

Elvonulok csendesen,
nehogy bárki észre vegyen
és úgy élem az életem,
ahogyan ti sohasem.

Ohh én...

Valóságban álmodtam
egy szép sivatagról.
Aztán megtudtam..,
ez kép magamról, belülről
s mélyről.

Egy keret nélküli ábra,
aminek változik az arca.

Az én érzelmi karavánom.
Személyes karakterem,
az önműködő dublőröm
kikockázott, züllött
darabja.

Ha felébrednék sem lennék más.
Ilyen lettem.., ez nem vitás.

Munkanélküli lelkek

Áttetsző pálcikaemberkék
állnak rendezetlen sorban.

Az utca mocska kabátjukon
szárad és cigarettafüst
szagot árasztanak.

Én kenyeret és cipőt veszek,
ők csak kenyeret.

Kettéhasítják a lelket
ezek a különbségek és
senki sem tüntet.

Álruhák

Vágtam jó arcot
cikk-cakk ollóval, s
előadtam a színdarabot,
ahol nyertem mosollyal
egy egészen új maszkot.

Tudom...

Bizarr farsang az élet...
-Köszönöm!-

S meghajolok mélyen.

A világ egy darabja

Tekintetem ebihalként
vergődik egy félig
elpárolgott élet szélén, s
mire eljut tudatomig,
belelapozom a mába, de
csak a sorok közt lépegetek
nem hiába, hisz részese
vagyok e világnak...

Kobold

Aludtam én már a hold,
állatokkal teli udvarán,
amíg fel nem ébresztett a kobold,
ki teljesen elszegényedett.

Akkor és ott, szorítottam
neki helyet, s
azóta nem ébresztett...

Szintetikus szerelem

Szörnyek facsarják ki
belőlem a szerelem maradékát.
Többé testem is csak semmi...
Egy megnevezhetetlen, üres rongy.

Nem kapok szenvedélyt, nem
lehetek a libidómon szörfös...
Valahol veszek új kedélyt, meg
egy guminőt...

Érzéketlen műanyag lettem..,
tied vagyok szintetikus szerelmem...

Gyomorból

Tálcán kínálom a szerelmet, s
árnyékom követ...
Lehet elromlottam, de
ma megfogadom..,
kihányok magamból
minden érzelmet...

Ismeretlen ember

Régi árnyéka elől
menekül a szegény, s
nem mászik ki ebből,
mert nem ismeri a reményt.

A semmiből táplálkozni
olyan, mintha levegőt enne
emberi lelke, amit megfőz, s
Ő maga a díszítése.

Teste lobog a szélben,
ráncos arcába kapaszkodik
az idő erősen.
Beteg lesz és haldoklik.

Meghal.

Számunkra nem létezett, s
létezik ugyan úgy, mint
életében a világunkban.
Az élet van a halál szerepében.

Szabad ember

Szabad ember vagyok, s
lázadok.

Határaim nincsenek,
rég elvesztek.

Az út porát szívom,
míg bírom.

Szabad ember vagyok.
Tudom.

Legyen elég ennyi.

A kérdés

Ma egész nap hazudok az
igaz világról...
Ha igazat mondanék róla
hazudnék...!?

Láthatatlan ember

Egy csóró szegény tartja kezét
a járda szélén.
"A láthatatlan ember."

Tekintettel nem dobálják,
de talán legbelül szánják.

Dobok neki aprót, hogy
lelkiismeretem ismerjen...

off

Belőttem egy adagot...

Szárnyalok tágas mezők
felett, s fogom
a gondolatot, amit
a fejemből vettem elő.

...majd kilépek testemből
újra és újra.
Többé nincs rajtam kötél.
Elmentem szabadságra.

Várok

Vártam a halált, de
fontosabb dolga akadt.

Ezek után növesztettem szakállt
és napokig öntudatlan voltam.

Még most is várok.

Lemondás

Hűvös gondolataimtól
remegve fázom a kanapén és
a bennem rejlő kígyó
mérgezi elmém.

Testem lassú és petyhüdt,
nem biztos, hogy
megérem a holnapot..,

...lehet, még ma meghalok.

Ablakon át...

Bámulok a cigarettafüst
ablakán át.
Lesem az élet képeit, de
nem látom az emberek arcát,
csak a jelmezeit.

"Hazugságba öltözött,
örök-mozgó bio-gépek."

Nálam nem rohan az idő,
de Ők már szinte meghaltak,
annyira előre futottak.

Én tovább cigarettázom, s
nézem, amit látnom kell...

Így vagy úgy

Ma elmentem megkeresni
magamat, de csak
egy züllött bohócot
találtam.

Ha így is szeretsz Kedvesem..,
hát legyen...

Halálos szerelem

Kiszáradt lelkem kútjában
haldokolnak érzéseim
kiégett pergamen darabjai.
Nincsenek kérdéseim, sem
frappáns válaszaim, csak
a sötétség leple takar.

Tenyeremben elásott arcom
gyászolom, s átváltozok
egy érthetetlen, groteszk ronccsá,
s könnyeim marják át
bőröm minden pólusát.

A halál környékezett meg, s
örökre belém szeretett.

Miattam ne...

Levettem maskarám.
Nézzetek!

Ez vagyok én.

Éhes vagyok, szakadt a ruhám...
S tudom, így bolond-
láthatatlannak tartotok...

Az igazság néha fáj, de
miattam ne szenvedjetek...

Vízió

Eltűnt utakon járok.
A szél kifújja fejemből
a gondolatot, s álmodok
egy ismeretlen felhőről,
aminek a tetején bort iszok.

Vízióim része vagyok,
egy kilőtt lövedék a
látóhatár szélén.

Távolodok.

Eltűnt utakon tovább járok...

illúzió

Felépítettem világomat.

Később leromboltam.

Aztán újra építettem
és azt is leromboltam.

Minek van így értelme,
ha puszta illúzió
az ember élete...!?

Fájdalom-kirándulás

Szemgolyóm egyik erén
mászkál a fájdalom.
Vele vagyok, s
fogja kezem, mint
a régi társadalom.

Könnyemen csónakázunk,
elmerülünk, búvárkodunk és
látóideg a barátunk.

Aztán belémnyilal a fájdalom,
s szemem a szemtanúm...

sértés

Ma nem néztem az
emberek arcába.
Belül véreztem.

Este csak ültem, s
görnyedtem a kádban.
A civilizáción elmélkedtem.

Bárhová indultam el,
mindig ugyan oda érkeztem.
Az élet sérti életem.

kiöltött nyelv

Ember, embernek fordít hátat,
míg a mosoly csak látszat, ami
maszk mögött kiöltött nyelv.

Protokoll és formaság, egy
komolyan vett butaság,
elintézve kézlegyintéssel.

-Legyetek őszinte lények,
s ne hazudjatok.-

Ördögi kerék - Tisztelgés Jim Morrison előtt

*kérdés*

Eltört fény
csillog szemeimben.
Ismeretlen lény
kullog konyhakertemben.
Egy kérdés
morog bennem.

Mit láthatok
vakító szerelemben?

****

*ördögi kerék*

Ma egyedül,
dühösen ébredtem.
Lelkemen komorság ül.
Eltévedtem.

Holnap szerelem
vidítja lényem.
Felismerem.
Nem tévedtem.

****

*bohóc*

Meglepő, s megnyerő
mosolyod utánozom
sikertelenül bohóc
barátom.

Üres hegedűtokod
sírva árválkodik, s
krumpli orrod
náthától pirosodik.

Miben leled örömöd?
Nyomorúságos életösztönöd,
tehetséged miért égett
ki belőled?!

Mond hát bohóc?!

****

*ajtók*

Alulról, belülről...

Itt bent fakad a
forrás.
Belőlem mélyről,
tudatomtól pár
mérföldnyire
stoppolva lelkemben
nem állok meg
magamnak.

Nem tudhatom mi
történne velem ha
találkoznék
önmagammal.

Csak lépcsőzöm
érzelmeim házában,
benyitok minden ajtón,
míg teljesen el nem
veszek a világban.

S eltűnök egy
sötét csapdában…

****

*csavargó*

Elégetem a pénzem, ami
amúgy sincsen.
Hátrahagyom a kötöttségeket, s
nem fogadok el segítséget.

Járom az utamat,
letaposom csukámat.
Csavargó életet élek, mint
egy igazi hobo lélek.


****

*Whiskey bár*

Iszom a levegő bűzét
bárhová megyek is.
Füstös helyen mérik a
királyok szeszét...

-Hé ember!
Tölts egyet!-

Sarokban bujkáló szerelem
gyújt lángot bennem, s
alkoholtól bűzlő lelkem
önt belém bátorságot...

Olcsó whiskey bár
otthonom nappalija.
Betéved minden ismeretlen árny
ijesztő, ápolatlan profilja.

Magamba tolom e fertőt, s
elvágom a füstfelhőt...
-Hé! Csapos!
Kérek még egy kört!-


****

*útszéli blues*

Ne nézd a térképet.
Menj tovább barátom.
Az út oda visz, ahová mész.

Rúgd a port szelek
rongyos arcába.
Köpj egyet.

Útszéli rendőrök tarifája.

Kopott cipőd legyen
mérföldjeid tanúja.
A táj züllött oltára.

Ne nézd a térképet.
Menj tovább barátom, míg
tart az életed.


****

*Gyíkkirály: a lotyóhoz*


Ég Veled Te éjszaka
fénylő város!
Nézz utánam! Ez hátam kirakata.
Távolabbról pillantok rád
forró-vérű lány.
Szeméremajkad mosolyog rám.

Nemrég küldött meghívót
olcsó lábai közé.
Még nem válaszolok. Őrlődjön
kuncsaftok közt.
Pénzem nincs. Szegény vagyok.
A bérletem lejárt rég.

Nem tudom, hogy kívánlak e még...


****


*Ma nem, holnap igen*


Ma üres a zsebem
és a gyomrom.
Hiányzik a szerelem
és a kényelem.

Ma nem jutok el sehová
és éhes maradok.
Ezzel beérem, s
ma nem hazudok.

Majd holnap élek.


***

*reggel és este*


Reggel még búcsúzkodtam.
Ő sírt, én rab voltam.

Este mást öleltem,
berúgtam, s szeretkeztem.

Így mennek a dolgaim
kedves barátom.

James Douglas Morrison(1943. december 8. – 1971. július 3.)
**************************

Arra gondolok.., meg erre

Minden este arra gondolok,
hogy mi lesz ha meghalok...

Tudom. Meg leszek halva, s
nem leszek többé ilyen balga.

A dolgok mennek tovább
nélkülem, tán rondább
lesz az egész világ, de
sajnos így sem szép.

Minden este erre gondolok,
meg arra...
Mi lesz addig, míg meg nem halok?

Belátom, kellesz

Próbáltam belátni, hogy
hiányodtól nem készülök ki,
de tévedtem Kedvesem.

Ó, mennyire kell
a forró szerelem, amit
nyújtani tudsz nekem.
Így megfagyok a hidegen, s
magamnak vagyok idegen.

Próbáltam belátni, hogy
hiányodtól nem készülök ki,
de tévedtem Kedvesem...
Nagyon kellesz nekem.

Percek és emberek

Rokkant órákat
tolnak percek, s
kattogva sietnek
utánuk a másodpercek.

Az igazi vesztesek a
lejárt idejű emberek,
akik életükbe sok
mindent belegyűrtek.

A pálya széléről
nézem ezt az esetet, hogy
majd betöltsem a keretet,
ami egy hatalmas baleset.

S tovább múlnak a percek,
ahol már nincsenek emberek.

egyedül

Ha egyedül vagyok, kicsit
mindig meghalok.
Szállnak a gondolatok,
amiket elhajtok.

Hív a mély, de
nem veszem fel, most
maradok reális lény, akit
magam sem hiszek el.

Vigyázok testi épségemre,
de nincs felszerelésem erre.
Mozdulatlan maradok, s
a szerelmemre várok..,

ha már így egyedül vagyok...

Figyelmetlen hallgatóság

Erőltetett mosolytól
eléget arcokon ülök, s
alig látszanak a szánalomtól
a nyakakon lévő tökök.

A szavak csákányként
járnak ki-be a fülekbe, s
bólogatnak jelzésként, hogy
értik és fejezzem be.

Ezek után inkább beszélek
valami élettelennek, s
lám.., ugyan ott vagyok.
A semminek szavalok..,

hát hallgassátok...

Gondolkodok?

Lefordulok a szemem sarkán, s
bemegyek a fejem ajtaján.
Nem ég a fáklyám, annyira
nincs sötét, csak félhomály.

Elütött áldozat leszek
a gondolatok sztrádáján,
majd múltakat temetek a
bal félteke tájékán.

Aztán a kisagynál megfordulok,
s tovább gondolkodok...

(szelíd)

Árok szélén hempereg
levedlett aurám.
Nem tudom mi leszek és
mit sugdos a szám
ezek után...

Savanyú hányása érthető
szavakba tömörül, de
titka fel nem fedhető.
Kiábrándultan megőrül a
bizalmatlanság mezején.

Véres nyálat ordít
szétmart torkából és
inkább magán segít.
Önszántából menekül
a szelíd...

Ma nem, holnap igen

Ma üres a zsebem
és a gyomrom.
Hiányzik a szerelem
és a kényelem.

Ma nem jutok el sehová
és éhes maradok.
Ezzel beérem, s ma
nem hazudok.

Majd holnap élek.

Reggel és este

Reggel még búcsúzkodtam.
Ő sírt, én rab voltam.

Este mást öleltem.
Berúgtam, s szeretkeztem.

Így mennek a dolgaim
kedves barátom.

Fa a síkságon

Szorongok észrevétlenül
magamban, míg a teher
a terhemen ül, s
nevetve lógatja lábát
magányom üres teraszán.

Inkább elrejtőzöm a
fámban, s gyökeret verek.
Úgy döntöttem, tovább
már nem megyek.
Virágot bontok, s meghalok.

A látszat csal

Üres tekintetben
elmerülve úsznak
a gondolatok homályos
elméletei.

Szomorúak, de
boldognak látszanak,
ha kiülnek az arcra,
ami védő-maszkként
téveszt meg másokat.

S vajon önmagunkat?!

"sokk" hűhó semmiért

Csendes őrület a
percek pillanatában
rejlő változatlan kövület.
Eltűnik szavakban a tett.
Az érintettek elégedetlen,
mosolygó, önelégült kisbolygók
az órák galaxisában.

Nincs fénysebességgel
száguldó evolúció, csak
mutáns-tudatú, idő-függő
ember, ki önmaga s
mindenki ellen
a legpusztítóbb fegyver.

Égő emberek

Leveszem arcom
emberi részét, s
átformálom mássá.

Megkeresem lelkem
azon részét, amivel
tükörbe tudok nézni..,

aztán drága benzint
locsolok rátok, hogy
megtudjátok a
kiszolgáltatottságot..,

majd égő fáklyával
közétek sétálok, s
kényszerítelek titeket,
hogy változzatok meg.

A vágy

A hiányod szellemeket
táplál szemem üregében, s
fájó szerelmet mérgeznek a
magány nevében Kedvesem...

...ma így, holnap úgy...

Papírkutyának szalonna

Papírkutyák áznak vécék
ökoszisztémájának
legfényesebb galaxisában, s
a gondolat mondanivalójának
értelmet keres a nyelv
franciázás közben.

Szemből serken a nedv, a
könnyű könny...
Jöhet a rosszkedv.
Persze csak egy deci, hogy
ne akarjak könnyelmű lenni.

S ugat mindenki, aki
nem harap.., s
elmesélem a szalonnának és
hagyok maradékot a kutyáknak...

Nem hét mérföld

Az előző másodpercek
pillanatából merítek, élek.
Már nem vagyok gyerek,
de ebben a percben
most nem szenvedek.

Remélem a reményt, s
eljátszom gitáron az
elmém, hogy hogyan
szeretkeztem az úttal...

(Végigmentem).

Tényleg kígyó volt, de
nem hét mérföld, inkább
egy életen át nyitva tartó bolt...
Ég és föld.

A valóság rabszolgája

A valóság káprázik
könnyes szememben, s
velem játszik itt
az életben.

Ribancként használ,
egy nem számító lényként,
kezemben ezüst kanál
mézes madzagként.

Véres csíkok a hátamon
mutatnak festmény hatást, de
még bírom, s
rajtam a vesztes palást.

Pórázom el nem engedem, s
magamat vezetem...

Magadat, önmagadtól

Van egy fegyverem...
Az az igazság, hogy több van,
de fel nem fedem.
Elégedjetek meg azzal,
amit láttok, mert
ha éreztek is, lehet
elbuktok.

S felállni nehéz, ha
nyomaszt a súly, s
hív a mély...
Én nem válaszolok, s
"pisztolyt" rántok
arcom izmaival és
természetes maradok...

Talpraesetten kacagok...

Szeress akkor is ha...

Megevett szavakat emészt
a szerelem utolsó cseppje.
Keserű ízétől fintorog a
boldogtalanság perce és
kígyót eszik reggelire, ami
marja minden nap, s
lelke kiszárad...

Mosoly játszik gyenge,
meggyötört ráncokkal
rúzsos ajkak szélén, míg
le nem ugrik a bátrakkal, s
túléli a végén, ami egy új
kezdete a kisírt szemeknek, s
új munka a zsebkendőknek..

Torokban gombóc, szívben
elfojtott vágyak várják
kiérdemelt keretben, hogy
kitegyék és lássák,
nem történik minden hiába, de
ezek a dolgok ilyenek.
Csináljátok. Menjetek...

Szociális evolúció

...nincs megalkuvó gazdag
tevehajcsár a látóhatáron.
Átalakította őket az agyag,
amit mi gyúrtunk lóháton...

(s közben)

...elveszett gesztusok haldokolnak
partra vetett halak formájában,
mások álcázott boldogságban szomorkodnak...

...szavak vannak mindenütt, de
már nincs jelentésük.
A cselekmények csúnyán
vonszolnak maguk után, s
mindenki néz szépen felöltözve és
nagyon bután...

A szerelem, mint olyan...

Dübörög a had, s
felém tart...

Legyen! Te akartad.

Lábnyomokkal teli arcom
lecserélem miattad, s
áldozatos tettemért,
áldozatot kell hoznod.

Hogy miért?!

Ennek így kell lennie, s
nem kell olajat cserélni benne.
Működnie kellene, de
Te törött fogaskerék vagy,
egy véres szálka a szememből...

Nem tudsz semmit a szerelemről...

Lélegzet visszafojtva...

Kitárt szárnyakkal állok
egy magaslati ponton, s
mélyre zuhanva meditálok a
szélrózsa minden irányába...

Nem mozdulok...

Árva, belső tekintet mér végig,
de nem az elejéről, hanem
ahonnan kezdte és nézem
én is a tetejéről, milyen
nagy a világ bennem...

Eltévedtem...

Nem is itt kéne lennem, s
nincs térképem nekem.
Arcomat elgépeltem fényképezővel,
majd az ugrásra készültem...

Elrugaszkodtam..,megtettem...

Landolás után törött
szárnyaimat gyorsan levettem és
a sebeimet nyaldostam franciásan,
aztán örökre eltűntem...

Halál, élet, köztes lét...

A halál könnyében fürdő
véres keserűség flörtöl egy
áhítattal szeretkező
hülye téveszmével.

S míg az élet elássa magát, s
elszív egy cigarettát, addig
én nézem, hogy nem
csinálok semmit sem.

A köztes lét vakargatja farát és
nevet ezen az egészen.
Rángatja vállát, s
őszintén beszél részegen.

Amikor vége az egésznek,
minden jelmezt levetnek, majd
teniszezni mennek és
leszarják az embereket...

egyedül velem

Látod?

Nincs itt semmi.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Itt van minden.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Nincs itt senki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?
Itt van mindenki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Látom...

egy-pár beszéd

"Hegesztek egy szemüveget magamnak, amin
át úgy látom az emberek világát, ahogyan
most nem igazán."

Mondom az agyamnak:

-Elfogyott a nap.
Mondj valamit másoknak és
ne bújj el mindig...
Tudom élsz, s itt vagy addig, míg
el nem mész.

Mozdulj meg! Tegyél valami olyat,
amit idáig nem...
Látszol és nem vagy egy senki!

Így lát téged félig üres tekintetem.

(kérlek)

Ne mutasd a hátad, inkább
fordulj meg és mondd el, ahogy
te akartad, s maradj még.
Ne menj el!

Egy tükör állt közénk.
Emlékszel?
Ő a miénk. Láttam ezzel a szemüveggel,
míg ki nem égett a villanykörte...

Viszlát reggel!-

Széchenyi utcai gondolat

Résen keresztül nézem a
világ brutális színjátékát.
Nem a súgóban süllyedezem és
nem is én rendezem.

Statiszta arcom minden
egyes mimikája, amin
kiül lelkem búja, bánata.
A boldogság más tészta.

Elkavarva ízlelgetem
szaftos szerelmem, s tágra nyílt
szemeimmel szórok szikrákat, s
alélva dobálok párnákat.

S dacolva az utcák droidjaival
küzdöm le félelmeimet hasztalan.
Résen keresztül nézem, hogy
vak vezet világtalant.

Éhes napok

A napok egyre nehezebbek,
negatívumok hizlalják őket.
Könnycseppek beszélnek
üres zsebeknek, de
hiába. Semmit sem tehetnek.

Bevallott adók várják
jogerős ítéleteiket, s
rácsokat lesnek, hogy szokják.
Mások játsszák el életüket, mert
egy ócska divat lett.

A busz nem visz sehová,
a test beteg lesz, s
mentővel bárhová.
A sóhaj hangos lesz, s
mindenki bámulná...

A napok egyre nehezebbek, mert
minket esznek meg.

Zöld füst-erdő

Kígyók marta szavakat
nyel az éjszaka.
A hold mosolyog nagyokat, s
vérzik a sötétség nyaka.

A vágóasztalon filmet
ragaszt az áhítat, s
cenzúrák züllenek, a
képernyő nyugtat.

Pillanat-csend terül és
már vége...
Most a zaj örül, s
könnyes a szeme.

Embert szívó marihuána
fogalmazásgátlót röhög, s
kígyó marta szavakat
nyel az éjszaka.

Elképzelhetetlen

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem, de nem tudom...

Milyenek?...Hát ilyenek.

Újgazdagok fénylenek
vakítóan átlagembereknek.
Orrukba légy repül és
valóságmentesek lesznek.

Beszéd stílusuk érthetetlen
módon nincs szótárazva,
aláznak feketén-fehéren, s
pénzt számolnak sétálva.

APEH kiskapukon bújnak be
magas pozíciójú seggekbe...
Garzonból kastélyba,
kastélyból a mennyországba.

Az ilyenek nevetnek üres
elhízott fejeknek és istennek, de
mindent elfelejtettek, még
azt is, hogy honnan jöttek.

Agymosottak

Halott eszmék zombulnak
a mának és tapsolnak
üres, elcsépelt mondatoknak.
Közben mosolyognak.

Hátamat feléjük fordítom,
szememet kinyitom és
azt ordítom:
-Ébredjetek!! Érjen véget a rémálom!-

Nem történik semmi.

Mindenki a senki.
Nem vezet sehová az
emberek lebénult tettei.
Mit lehet itt tenni?!

Úton hazafelé

Zuhanó gondolatok áztatják
elgyötört agyamat.
Esőben sétálok, üvegből
bort iszok és felhőket
bámulok.

A fejemben koptatom cipőmet
mióta járok és tudom
az eszemet.
Azelőtt meztéláb rúgkapáltam.
Kíváncsi és elégedetlen voltam.

(most)

Járok az esőben, de már
véget ért a pubertásom.
Valahová zuhanok vissza,
ahol megrág az idő vas-foga,
aztán kiköp undorodva.

Tocsogok a gondolatokba, s
fejjel beleszálltam a boromba.
Nem vagyok szelíd, se goromba.
Kalap van rajtam és úgy
nézek ki, mint egy mérges gomba.

Hazaértem...

Lezüllött világ

Elmerültem vizes rongyként
emberi fertőkben a ma utcáin.
Most itt vagyok túlélőként,
felnőve a kor bölcsességein.

Tiszta teljesen már nem leszek,
csak ha a tisztító tűzbe veszek.
Az élet higéniája nem megfelelő,
rakás szemét lesz a jövő.

Bűn gyermeket szülni a jelenbe,
mert ő lesz az utódok szemete.
Koldusként fog élni, vagy robotként.
Gyilkol, s betör majd alkalmanként.

Irányított zombivá lesz, a
mozgása darabos, tekintete üres.
Ereje elhagyja idő előtt, s
nem veszi észre, hogy felnőtt.

Száraz igazság égeti torkom,
így van ez, én mondom.

Ne keressetek

Kedves szavakat vártam e néma,
erkölcstelen világtól, de
szomorúan csalódtam.
Nem várhatok semmit másoktól.

Elmém feltekerem villára, majd
erőszakosan magamba tömöm.
Felkapaszkodom egy villámra és
végleg elköltözöm.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Lelkem a fizető eszközöm és
testem az albérletem, ahová
többé nem megyek vissza.
A szomszéd csigaházat kiveszem,
aztán átcsúszok a túloldalra.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Többé ne keressetek!
Eltűntem a homályba,
meg ne leljetek...

Suttogó üvöltés

Emlékeink, csontjaink
porladnak az idő szelében.
Elfelejtődnek gondolataink, s
hunyászkodunk büszkén a tükörben.

Énekeink nem hallatszanak,
cselekedeteinknek nem adunk súlyt.
Gyermekeink elbutulnak, s
nem engedünk magunknak több mosolyt.

Ki kell törni ebből az állapotból,
különben minden odavész, s
ami marad az evolúcióból, azt
többé nem fogja fel ész.

Látom, ahogy porrá leszünk, s
hátakat támadunk.
Gyűlölet csírázik bennünk, mert
rossz úton haladunk.

Vakokká, süketté, némákká és
butákká változtunk.
Nem kell mondani imát, hisz
nincs nekünk urunk..,

..csak mi és magunk vagyunk...

Rendezetten szétesve

Sínek közt darabos
mozgás késztet szétesésre.
Egyik kezem ragasztós a
másik nem jó semmire.

Reggel közmunkások
raknak rosszul össze,
bérükből cigit, piát vesznek...
Meghívják egymást egy rövidre.

Én meg csak kamillázok és
a teámban úszkálok.
Azbeszt nélküli szemeim
égnek, de tüzet nem oltok.

Követem tovább a párhuzamot.

Hangos gondolat a pultnál

-Töltsd tele a poharam
kedves barátom.
Szomjazom borvirágos züllésre,
a kabátom elhagytam, de
ne hányd a szemere, hogy
ennyit innom nem kéne.

Nem voltam mindig ilyen.
Tudom! Nem áll jól nekem.
Hazudok. Ilyen az életem.
Állatnak képzelem magam,
pedig embernek születtem.
A különbség az, hogy az
állat emberséges, míg az
ember állati nevetséges...

Nem is értem az evolúciót...
Tölts még egyet, hadd aludjak egy jót!-

Isten nélküled

Láttam elszökni
istent mindenhonnan.
Így kell nevetségesnek lenni,
hátat fordítani kábultan.

Szent keze legyint,
egy autót leint és
felszívja a csíkot, amit
én húztam ki az imént.

Menekül magától távol,
húst tartósít és számol.
Mire ezzel végez, engem
az egész család gyászol.

Találkozok Hoffmannal, s
tovább repülök magammal.
A mennyországot nem lelem,
hát isten veled istenem.

Szociális sötétség

Elfordult tekintetek
merednek egymás mellett és
integetnek a semminek, mégis
nagyon élvezik az egészet.

Vállukat rángatják, mert
nem igazán tudják saját
életük hívószámát, pedig
mindenki a fülén tartja a telefonját.

Idétlenül mosolyognak, de
ott legbelül zokognak
észrevétlenül önmaguknak.
Tetszelegnek tükörben a világnak.

Ha felém fordulnának
meglepődnének és bámulnának,
majd bölcsességet szimulálnának,
s tudatlanul virágot adnának a halálnak.

Jön a vég

Gyalogol az ember, míg
el nem fogy egyszer.
Az idő megmarad, az
élet elkopik, mint
a fontos szavak.

Feledés az úr, aminek
sziluettjét sem látja a múlt.
A tinta fakul, a papír elég...
Jön a pillanat, jön a vég.

Nincs hegesztőpáka, ami
újra összeforrasztana.
Nem lesz itt senki és semmi.
Az élet az ajtókon
hiába kopogtatna.

Eltűnik az ember, mint
mondottam egyszer régen...

Íztelen leves

Kiszívott, száraz bőr arcokon
lobognak lágy szélben, s
túl minden tudaton
bujkál illúzió-reményen egy
meg nem válaszolt kérdésben
mindennek a válasza.

Nincsenek agyonütött szavak, se
kimondott szép mondatok.
Betűkre készített ajkak
választanak halált maguknak
sablonos éttermek előtt, ahol
kínok közt éhen pusztulnak.

Üres az étlap...

A szegények feledésbe merültek
szakadt búváröltözékeikben...
Többé nem jönnek vissza, nem
integetnek, emlékeik suttognak
a szélnek. Hiába a süketnek.

A farok csóvál

Néha feledem, hogy
ember vagyok.
Állati ösztönöm
kiterjesztem, s
minden fánál megállok.

A parkban embert
sétáltatok erős,
rövid pórázon.
Pofával a távolba
pillantok, aztán
nyüszítek és sírok.

Örökre így maradok...

Elkopott isten

Lógó láb felhőkről,
égő arcok láttán
habozik esőtől
áztatott veréb módján.

Gondolat úszik,
akarat gyengül, míg
a jövő haldoklik.
Közelben halál ül.

Elporladt csontok szélben
vitorláznak orrlukaknak
hosszában, széltében.
"Edzőcipő nyulaknak"...

Semmi nem végződik
teljes végeredményben.
Kérdőjel kérdezősködik.
Hasztalan kutat elmében.

Lóg a láb fentről,
nem messze fejektől...
Már nincs, nincs
kérdés istenről.

A ma vér-ága

Dobok egy hátast hajnalban.
Nem lovat, csak magamat
keresem hasztalan...

Műkörmeimet csontig rágom, mert
ilyenné lett a világom.
Önmegsemmisítőmet bekapcsolom,
cigarettámat elszívom, sörömet
megiszom és azt kívánom, hogy
ezt az egészet ne kelljen kihánynom.

Persze aztán kidobom, mint
egy hátast hajnalban...

Eső ellen kép-ernyő

Hozzám ért a bánat
kiszáradt ajka, s
felvette búmat, mivel
van saját technikája.

Én nem kértem, hogy
reklámot készítsem.

Unicumként iszom
keserű könnyeimet.
A társadalmat lerázom, s
keresem az értelmet.

Túl régi ez az állapot.
A megszokás unalmas
berkeiben barangolok.
A kísértés hatalmas.

Inkább szomorú maradok, s
negatívban tovább pózolok.

360

Az éjszaka báránya
legel az utcán, amit
kihúztam az útra
szippantja magába, s
fekete kabátja teszi
rossz benyomásba.

Éhes farkasok állnak
zsúfolt bankok előtt és
hiénát játszanak.

Zoknikötők, öltönyök,
gondolkodó naplopók
nagy tekintélyben.
Ravaszul és éhesen
fintorognak a tévében.
A fingjuk sem büdös, csak
szponzoruk dühös, mert
elfogyott a pénz és
így nagyon nehéz...

...ballagok az utcán.
Meggyújtom cigarettám, s
körbenézek.., megyek tovább.

Az én érzetem

Csavarogtam a testemtől távol, s
kiléptem ebből a világból.
Többet erről nem mondhatok most.

Elfelejtett gondolatokból rakok
össze egy egész sort.
Arcom változik a szánalomtól.
Így felismerhetetlen maszk, ami
mindig más és más, különböző okokból.

Kígyók marnak minden nap és
alkalmanként kicsit meghalok.
Néha nem ismerem magamat...
Az sem biztos, hogy ez én vagyok...
Így csapom be az agyamat.

Változok, s mégis ugyan az maradok.

Járom az utam

Járom az utam...

Megtisztel az élet és
én mindig mondtam:
-Őrizd magadban a képet.-
Abból tudtam, hogy
hol kezdtem, honnan indultam.

Néha nehéz volt, s elbuktam.
Az égre néztem, s felálltam, a
dolgok elsuhantak mellettem,
mégis ember lettem...
Sírtam, nevettem.

Járom az utam...

Éberen és ájultan
az értelmemet kutattam.
Erdőkben, s mezőkön háltam
kipottyanva a társadalomból és
a tudatomat méregtelenítettem
önszorgalomból.

Járom az utam...

Csak a sajátomat tapostam
önzetlen lázadóként és
ez ma sincsen másként.
Járom az utam.., még
járom az utam...

Köd-emberek

Divatos, hazug gesztusok
mosolyogva szimulálnak.
Minden megengedett, de
nem gyilkosok.

Észrevétlenül tovább butulnak.

Csendben figyelem őket a
harmónia-takaróm alól.
Szánalom élesíti szememet, de
nem szállnak le a magas lóról.

Megromlott test díszeleg az
arra nem kijelölt helyen és
szemétkedve szeretnek, így
becsapva az életet...

Holtpont

Távolba merengő
üres tekintet formál
gondolatból víziót.
A hormonok szerelmet
építenek, s csekély
siker érzet szoptat
kicsi reményeket.

Nincs világ.., csak
ember van...

Hűvös eszmefuttatás
folyik elmék tornatermében.
Megszült a csend...
Apa lett a kiáltás.

A távol közel jár, de
nem érkezik meg soha...
Elérhetetlen, mint egy
tavalyi nyár...
Ez mindennek a halála...

Az ember élete

Elment a világ
lábat mosni.
A virág el
akar hervadni,
én idővel meg
fogok változni.

Önmagam maradok.

Unalmasan változatos
karakter az ember.
Gondolkodása irtózatos
pszicho fegyver.
A halál lassú és gyors,
így valakinek szenvednie kell...

Így bánik az élet minden emberrel.

Non-stop

Sápadt holdfénynél
vegetál a denevér
csüngő árnyéka...
Csendes az éjszaka
visszafogott élete.

Talán egy szikra kellene,
hogy minden megváltozzon.

Az éjjel-nappalik kopnak,
gyorsan használódnak, s
alkoholtól alélva fiatalkorúak
nézik betonon a rókákat
nem állatbarát módon.

Beszélnek, lapozzák a szótárat, s
értelmetlenül lovagolnak a szavakon
sápadt holdfénynél.

Akit nem látunk, az nem létezik!?

Tovatűnt fények hiányoznak
a halványuló reménynek.
A kilátástalanság örül,
felesége kétségbeesést szül.

Kopár elmék síkságán vándorol
az értelem hiány.
Tekintete elégedett, mert
a megmaradt tudásra szemet vetett.

Őrlődő szorongás gyilkol
legyengült érzelmeket valahol.
Arcok helyett hátat mutat, s
oldalakba fúr a kíváncsiság lukat.

Egymásnak láthatatlan lények
a buta, önző emberek...
Én is itt vagyok, de nem láttok.
Pedig integetek...

Gondolat-ködben

Elindult percek között
hánykódik egy pillanat.
A tekintet merev, ott a
gondolat-köd fölött
tanyázik, s nem kelt riadalmat.
Káoszt fűz elméje köré, s
érzelmei utat törnek felfelé..,

...de nem szabadulnak többé.

A börtön látomásaiban szereplő,
gyenge statiszta karakterében
ájultan tetszelgő pozitív vágy
itt nem tör elő. Ketyeg az idő...
Hánykódom én, akár ő...

Bezárul a pillanat.

Felszabadulás...

...ha ennyit töprengek..,
lemaradok az életről, mint
az öreg bölcsek, akik
mertek álmodni a jövőről.

Levetem tönkrement páncélomat, s
közétek ugrom.
Megosztom gondolataimat, s
engedem magam élni úgy, ahogy tudom.

Társasház lesz a lelkem, s
nagy játszótér a szívem.
A boldogság szirmaiban hemperegve
búmat többé meg nem lelem, hisz
nekem ott a szerelem...

...tágas égen andalgok...

(taszítva)... üres fejek.

Agresszív aurák távolítanak el
érző, társadalmi harmóniákat és
az élni akarás éberen figyel, hogy
hogyan lökjük el magunktól másokat.

Elakadt szavak állnak
sorban torkok ajtaja előtt, s
értelmet szimulálnak egymás háta mögött...

A betűk elvesznek a részletekben, a
mondanivaló meg kiabál a háttérben..,
de már mindenki süket...

Üres beszéd ez senkikhez...

Hiányzó lány

Sóvárgó gondolatokat fékez
idilli magányom szürke felhője, s
kínosabbá teszi a pillanatokat,
melyek sorban állnak előtte.

Ki nem sírt könnycseppek bujkálnak
az arra kijelölt helyeken.
Kemény szív bünteti őket, de
az érzés szinte elkerülhetetlen.

A teli, üreset játszik a
szerelem kicsiny fájdalmával.
Kedve szerint a plafonig mászik, s
megküzd rossz álmaival...

...hiányod kikészít minden szavával.

belátó

Minden perc kitép belőlem valamit,
amitől egyre kevesebb leszek.
Pótolni kellene lényem darabjait,
de a részletekben elveszek.

"nem látszok ki magamból"...

Tudattal rendelkező androidként
nőttem ki a világból, s
most hervadó virágként
kúszok elő sötét magányomból.

Rosszkedvem tervként ragyog
sápadt arcom előtt, s
lop egy érzéketlen csókot.
Akkor történt, hogy megölt...

Az idő soha nem hazudik...
Halállal keresztezi a jövőt.

( játszótér)

Hazug szavak folynak fülekbe, s
megitatják elménk központját.
Leszedált, s mérgezett reményeinkben
ápoljuk lelkünk minden zugát.

Lejárt szavatosságú szókincsek
tömörödnek üres hallgatásba,
majd sötét feledésbe merülnek, s
az embernek nem lesz több tudása.

Megtört testek mosolyognak a múlt
sűrű, homályos pillanatain, ami
nem is biztos, hogy úgy volt.
Csak merengünk a gondolat butaságain...

Átlépünk a depresszió határain,
szemeinket keserű könny marja, mert
iszonyú lassan megy végbe a kín, amit
kételkedésünkkel együtt a mazohizmus hajtja.

Játszunk, miközben halálos
betegek vagyunk, aztán meghalunk...

Téveszmés emberi reakció

Megkötözött érzelmek
kiáltoznak a semminek.
A tükör üres tekintettel
szemléli, ami nem kerülhető el.

Az illúziók mindig ugyan azok,
amikor magányos vagyok.
Tudatosan hazudok magamnak, s
elhiszem ezt az agyamnak.

Érthetetlen emberi reakció ez
a bemesélős hallucináció.
A tűnődés fonalából kötöttek.
Megcsináltak és gyötörtek.

...talán én voltam. Magammal...
leláncoltam testem a gondolataimmal...

Magányom terasza

Néma minden nesz.
Mozdulatlan őrület
bűvöl, lassan körülvesz.
Utánozza a levegőmet.

Mély téveszmében csoszogok
papucsban, köntösben...
Szinte elmémen robotolok
magányom völgyeiben.

Képek villámlanak szemüregem
kiaknázott bányáiban, s
végig elhitetik velem, hogy
képzeletem szárnyal a valóságban.

Egyedül nézem maszkom
elgyötört dublőrét, s
kitép mindent a gondolatom...
Fáj ez az üres lét.

Átalakult aurám teraszán
halt meg az ember, ki
oktalan okán, önmaga ellen
a legjobb fegyver.

...néma minden nesz.
Hiányzol és kellesz.

Óceán

Hullámzó tükörben
látszik a kék ég.
Olyan, mint
amilyet képzelnénk.

A látóhatár messze rejtőzik, s
elfáradt nézni a szemem.
Itt nincs út, csak a
végtelen.

A nap ma utoljára nyújtózik.
Előtte a víz tükrébe mártózik, s
tovább halad éltetni.
Elringatva alszik a nyugalom..,

...mint egy idejétmúlt álom.

Elme-hasadék

Árválkodik síró arccal a magány és
keményen belövi magát egy
meztelen gondolattal, s arra
készteti agyát, hogy saját
testét erőszakolja.

A tükörben ikertestvér győzködi magát.
-Belőlem csak egy van!-
S elérte az őrület határát, de
már nem tudja legyőzni magányát.
Könnyeit zsebkendővel letörli és
a tükröt tovább nézi...

Mereng(ő)

Bolond beszéd : Magammal

-Néha nem értem a lényem, ami
a karakterem szellemi világa.
Testem a vára.
Az értelem megtelik tudattal
ezen a helyen és egy
hörpintésre kiiszom.-

-Rögvest szóhoz jutok, de
itt még új vagyok, s
magam előtt hunyászkodom a
padlón, dicsőítő szavakat harsogva.
A szánalom ásta el az önbizalmam.
Ezt meg kell értenem...

Tekintetlen

I.

Elszökött tekintetem keresem, de
nem találom ezen a világon.
Elmém a könyvem, az
én archívumom.

II.

Az idő leragadt pacni a térben, s
kitágított tudatom látóterében
araszol a mozgás fizikája.
Szája tátva..,

III.

...s levegő után kapkodva
markol a levegőbe.
Zárul a csapda ajtaja, de
nem lett bölcsebb tőle.

IV.

A látóhatár távoli menedék.
Korunk illúzióját bujtatja
bőrünk alá, s
elménk mélyét kutatja.

*******************************************
http://www.youtube.com/watch?v=leN39iDVbAE

(a pillanatot tartom kezemben) (Tom)

Ébredések

Itt van a nagy semmi, s
az evolúció utolsó darabjai
közt keressük a határt, de
rég átléptünk rajta.

Csak előre nézünk
bele a vak világba, pedig
minden ott van mögöttünk, s
ez a bölcsesség magva.

Bennünk van, de
gyakrabban kell öntöznünk, s
mire lemegy a nap
talán felébredünk.

Az utca embere

Utcák és emberek
komoran füstölögnek.
Ráncos az arcuk, s
koszos a ruhájuk.

Kopott kabátban
moly szagot terjesztenek, s
vissza fogott sírásban
tömörülnek a gondolat-menetek.

Az utcán emberek
vertek tanyát, s
Magukban füstölögnek,
kergetik az élet álmát

Szem becsukva, tenyérbe
maszk tapadva.
Nem lát, s
hizlalja baját.

Utcák és emberek.
Háborúk, fegyverek, s
remegő kezek az
ég felé merednek

Elfelejtett ima száll...

Nálam találkozunk

˝Láttam néhány mosolyt alig örvendő,
feszült arcomon, melyet látsz és
mégis elfordul az összkép lépten-nyomon,
hisz látóköröm egy ismeretlen kanyon,
ami mások által járhatatlan, s
feltérképezhetetlen világom
rajtam kívül lakhatatlan, s
szellem-vándorként búvárkodom magamban
oxigén és mozgás nélkül öntudatlan, akár
egy pár őszinte mosoly, amit
az arcomon láttam, mikor
a te arcodat kutattam az
úton belső világomban."

Érintések

Egy láthatatlan masszában
szeretkezik a sejtelem az
önbizalomhiánnyal
halálos párosításban.

A tapintatlan tapintás késsel
döfködi a bizalmat.
Messzire szálló kiáltás
felébreszti a riadalmat.

Menekül az érintés,
rohan megértésért, könnye
gyöngyszemként hull és
könyörög életéért.

Poros utcák

Utcákon ballag az orrom, s
mélyeket szippantok.
Fel kell gyorsulnom.

Sugárúttá építem a tudatom
szűk sikátorait, s
magamat is feljavítom.

Követhetetlen utazásom
maximális teljesítményű, s
fénysebességű minden gondolatom.

Törekvő, kisimult arcom
érinti a kábulat melleit, s
megnyalogatom.

Nem jöhettek utánam tudom, de
most tovább kell ballagnom...

(csapda)

Elszállt felettem mindenem, s
mozdulatlanul nézem.
Beleragadtam a térbe.

Megállt a pillanat, s
úgy maradt.
Nincs szükségem levegőre.

Hideg és dermesztő, ahogy
lefagyott az idő, de
nem fázom.

Most így látok, mert
elektronikus vagyok.
Egy túlélő a pillanatban.

Kemény élet

Eldobott agyakat szedeget
a tudatlanság IQ. tesztje.
Egy letűnt segédmunkás sziluettje,
minimálbérért dolgozó álmodozás.

Hanyatt vágódott, csalódott vágyak
sírnak a földön fekve,
kezükbe szórólap szóródott.
Így, aprópénzt keresve.

A beton már melegszik, de
puhább, mint egy matrac,
ebben az életben nem lesz sose és
másikban sem. Ez az utcák kemény élete.

Életem darabkái

Gondolataimat felszúrom tűre,
mint a lepkék gyűjtője, s
nézegetem őket minden nap.
Tegnap is és holnap.

A raktár teli törött emlékekkel,
amiket sosem ragasztok össze.
Elmúltak. Nekem nem kell.
A bölcsesség itt van a zsebemben.

Titkokat rejtegetek, de nem olyan
nagyok, hogy megjegyezzem mindegyiket.
Az asztalnál leporolom életem
történetét, s tovább írom még...

Vírusos vásárlás

Emberek esnek be a boltokba, s
porcelánként törnek össze.
Út a pokolba, s mindenkinek
megy el az esze.

(nem jön vissza)

Arcukon értetlenség ül, együtt
a kifejezéstelenséggel.
Egy harmadik bizonytalanságot szül, s
nem megy semmire a segítséggel.

(kár körül nézni)

Élő-halottak diszkóznak mobil-zenére,
Előtte beestek egy üzletbe és
olcsó bort vettek. Agyukat otthagyták.
Később gyomorból ki, s újra a fejbe.

Veszélyesen buta lények.
Osztozom velük, s vásárolni megyek.

Tej-fehér mámor

Találtam egy virágos rétet.
A kifutópálya szélén
terült el.
Amikor felszálltam nem
hittem el. Repültem!
Pedig lekéstem a gépem.

A mező felülnézetből nem
olyan, mint másfelől.
Szép, szártalan illatszőnyeg.
Cocain-ként húzok belőle
hosszú utcákat, s felszívom.
Hibátlan leszek tőle.

Egyenes gondolatokban úsztam
háton és gyorsban.
Néha toporzékoltam hasztalan
a tilosban, s ártatlan
gondolatokat szórtam ki
a fejemből.

Találtam egy...

Őnagysága

Elsétált mellettem a tudatom
tudatossága.
Átment a parkon vakmerő
biztonsága.
Nevetnem és sírnom kell,
mert az érzés körülölel.

Hess! Hess tollas
gondolatok!
Természetem heves és
meg nem állok.
Hajt a fogaskerék, s
olajozottan működöm.

A sajátom, nem mű-köröm.
Én nem török le.

Már messze vagyok tőle, s
nem megyek utána.
Ilyen a tudatom tudatossága.
Elsétált mellettem Őnagysága...

Érzéstelenítő (lidocain)

Egy pici mosoly ránca az
ajkaim szélén rángatózik.
Sírjak, vagy nevessek?
Fenyeget a kétely, de én
sem vagyok rest.

Semleges még a közönyöm is,
tipikusan vállrángatós pozitúra, s
nézvén kedvem statisztikáját, ami
flegmatikus viselkedés forma, hát
gondolkodóba esem.

(Ejtőernyő nélkül
zuhanok a semmi felé...)

Vár odalent egy érzéstelen
üresség, ami valójában
nincs is, csak én képzelem el,
mint sex utáni vágyódást az
éhínség végső stádiumában.

Tenyérrel eltakart jó az életben, s
hátat fordított boldogság jelenleg
testem sofőrje, s ott rángatózik
erőlködve az ajkaim szélén, mint
egy torkát metszett smasszer a
börtönben.

Tehetős óriások közt

Ismét elindulok előre.
Nem nézek hátra.
Megyek a gazdag legelőre, s
nem gondolok a magányra.

Tejben aprítok majd, mint
a régi ˝nagyok˝.
Most nincsenek még hangok, de
vigyázok, hisz paranoid vagyok.

Zsúfolt város lesz a vízparti rét és
eltaposnak a ˝tehetős˝ óriások.
Mindenem lesz a tét, pedig
szegény vagyok.




("tehetős óriások" : akiknek elment az esze a pénztől...)

Szánalmas vers

Meglepődött arcok erőlködnek a
közömbösség érzéketlen tengerén, s
hánykolódnak önmaguk elégedetlenségén, mint
buborékok eső közben a pocsolya tetején.

Ők áttetsző, ismeretlen ismerősök
erőltetett mosollyal, s betanult gesztussal
nyalják lábamat.., térdelve. Éppen úgy, mint
egy gazdag totem előtt imádkozva, áhítatban.

Nekem elfeledett személyek személytelensége.
Kiszögelve táblákra, s kilóra eladva, mint
egy ˝ember˝-turkáló utolsó kiárusítása
nem tudatosult személyekkel.

Agy-rágó

Sötét, bolond gondolataim
mozijában ücsörgök.
Elzsibbadt mozzanataim
bénítanak le.- Megőrülök!-

Fáj minden nap, ami
körülvesz. A seb nagy, de
nincs rá tapasz.
Elfertőződöm.

A félelem szorítása
fullaszt halálra.
Ez lesz életem bukása.
Cafatokra szed a világ.

Sötét, bolond gondolataim
a fejemben bányásznak, de
már nincsenek emlékeim.
Ha mégis, akkor rájuk vadásznak.

Elszakadt a cérna, s
leesett mindkét fülem.

Elszörnyedés

Elindultam meginni a könnyem
a világ végére, aztán balra.
Megírom majd a könyvem és
nagyon sírni fogtok rajta.

Megnyúzom testemet, amit
Ti igazán jól ismertek.
Szép, új ruhát varrok belőle,
hogy változatos legyek tőle.

Régi arcomat felgyújtom,
hogy megtisztuljon és
leöntöm ecettel. Hadd fájjon.
Legalább érezni fogom. Élek!

Bezárok magam körül minden
ajtót, ablakot.
Ez lesz az én mély sötétségem,
csak hagyjatok.., hagyjatok!

Többé nem jövök ki közétek
azért, hogy megjegyezzetek.
Vissza nem nézek, inkább
tovább megyek...

A szabadság cáfolata

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.
Nehéz szabadulni és
tökéletesen megérteni.

A magány négy fala,
önző lényünk cellája.
Egy bizarr szeánsz terme
lelkünk ezen környéke.

A felszínesség ismerete, s
az ön-mélység kérdése
itt fogalmazódik. - Ki vagyok én?
Tudni szeretném?-

Ötlik fel a sejtelem
agyi tekervényeimen, s
hernyóként kúszik feljebb,
feljebb...Hiába minden.

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.

Élet (váróterem a halálig)

Ez egy olyan nap, amelyiket
gyorsan el lehet feledni.
Nem is gondolom, hogy
lehetne ezen változtatni.

Nincs mit tenni.

Az idő múlása, egy
hosszú várakozás a
halál váró-termében..,
...cselekményekkel teli vermében.

Van visszaút?!

Ez a nap olyan, mint
amiben felébredtem és
nyújtóztam.
Felnyitottam szemem...

...átlépem a vég küszöbét.
Ez az a nap.

Sír a fiú (válasz)

Magamnak álcázom magam.
Nem rejtőzöm, hisz ez a
világom, amiben én egy vagyok.
Nem több, nem kevesebb.

Hétköznapi nehézségek
akarnak lelapítani súlyukkal, de
úgy is én győzök, mert ha nem,
akkor itt nincs keresni valóm.

...Keresni valóm?...

Tán már megtaláltam, csak
még ezzel nem vagyok egészen
tisztában, de magamat is
megleltem az évek bölcs múlásában.

Ez lettem.

Sír a fiú

Elázott arcom
szélén ülök, mint
egy lábat lógató a
hold kiflijén a sötét,
ámbár kissé fényes
éjszakán, ahol én
nem látszok magamnak.
Csak ülök tovább, akár egy
ücsörgő szobor a tér közepén
nem fázva soha.

Megkövültem?!

Pedig nem vagyok
őskövület és én
csak az elázott
arcom szélén ülök, s
kőbe zárt lélek minden
szavam, amit nem issza
senki sem, hisz
kemény, mint az
ÉLET ebben a világban.

Hogy melyikben?!

Hát most ebben, s
meghalt nekem
minden, ami én
voltam és most
szomorú, nehéz könnyeim
teherként nyomnak szét.
Tenyerem a palástom
arcom előtt, mint
egy temetés zokogó
mámorában, úgy
borul rám a gyász
mély sötétsége.

Mivé lettem?!…

Paranoid android

Elvékonyodik a hangom.
Nem hazudok, csak
valami köszön belőlem és
amit látok nem az arcom, csak
ami maradt belőlem.

Távoli zene hangja kívül-belül.
Tudom, csak a hazug angyalok, kik
megszereznek, s mindegyikük
rajtam ül, mint egy
frissen festett padon.

Semmi nincs ebben, csak van
egy olyan szó, amit senki sem talál.
Fuss előle, mert nem tudom, hogy
árthat e Neked, vagy nekem!
Pedig különleges.

Átvilágító mondatok mély
zöngése zuhanó érzelmekkel
ejtőernyőzve sportolnak a halállal.
Fiatalság, öregedés triatlon versengése az
árnnyal, ami körülöttünk szárnyal.

Mutass rá testetlen érzés. Kifejezéstelen
tehetetlenséggel maró léleksav, ami
elmar minden értelmet. S míg van
vékony hangom, erőszakosan a
hangszálaimban kapaszkodom.

Én, enyém, tied
Nem másé, amit nem árulhatsz el, mert
nem lennél az. Nem.
Semmi, vagy senki.
Egy lételem nélküli üresség.

Mély rovátkák

Asztalon könyökölve temetem
tenyerembe lelakott arcomat.
A világot szemlélve
fejem szomorúan bólogat.

Fekete és szürke színeket
látok durván veszekedni.
Ember alakú testüket
érzem magamban meghalni.

Reménytelen mélységek
rovátkáiban henyélünk.
Az emberek boldog zombik lettek,
s azért élünk, hogy gyűlöljünk.

...szemeim kisírtam, s
az asztalon hagytam.
Nem akarom ezt látni, csak
vakon tovább élni...

Tudat-piszkítás

A ma monoton verziója
villámlik arcomon.
Az egész élet perverziója
mászik át falamon.

Hosszú gondolatom vetítem
át a valóság határán.
A piszkozatom, agyam lenyomata.
Nem butaság.

Oktalan mondatokat okozok,
ahol minden egyre sötétebb.
Megyek és kiáltozok, hogy
legyen a világ egészségesebb.

A szokás rabjai

A csend szobra vagyok
az idő tág terén.
Felém villannak arcok
fény nélkül a ma végén.

Vizuális hazugság.

Nem látnak, s hallanak.
Engem nem...Senkit sem.
Ámító illúziókban utaznak.
Látja szemem.

Olyan minden nap, mint
minden nap. Csak annyi
a változás, hogy másik
ruhát veszünk fel. Így szokás.

(ápoló)

Arcodat láttam
eltűnni magamból.
Léteztél tudom, de
kiléptem gondolatból
egy emberöltőre.

Kivertelek a fejemből
egy kalapáccsal.
Sok maradt az őrületből,
ami együtt jár a bajjal.
A lelkiismeret egy fúrógép.

Szemlélődöm valahol
az agyhalál közepén.
Derekam meghajolt,
testem már vén.
Emlékek híján szegényedem.

Arcodat láttam, de
már máshol szemlélődöm.
Kivertelek a fejemből tudom.
A kóma teraszán könyörgöm.
Segíts meghalnom!

Pályázatra!! (műhely-munka)

*Ébredj hazaszeretet*

I.

Elaludt ősi vénánk
Nem ébredezik, s
Kézen fogva sétál
Becsukott szemünkkel.



Ébredj hazaszeretet!

II.

Rohan a világ, s
Nem áll meg kérdezni.
Bennünk a válság.
Ki kellene űzni.



Ébredj hazaszeretet!

III.

Fogni kéne a
Testvéri kezeket, s
Újra értékelni azt,
Ami a szeretet.



Ébredj hazaszeretet!

IV.

Éledezz ősi ösztön,
Támadj fel sírodból
Te meggyilkolt
Életérzet.



Ébredj hazaszeretet!

V.

Ajkadat szavakra emeld.
Buzdíts bölcs tettekre.
Taposd el a rosszat, és
Ismerd újra a kegyelmet.



Ébredj hazaszeretet!



*********************************************************

*Dokumentum film*



I.

Láthatatlan képek,
fény nélkül negatívban
harcolnak sorrendért a
dia-vetítő mellett, ahol
sötét van, mert
lekapcsolták a villanyt.
Csak az nem látható, amit
én vetítek ki magamból.



II.

A saját életem filmje
sem az, ami pereg
arcom előtt, hanem
amelyikben jelmezem
a saját testem.
Karakterem negatívban
látszik a valóság
széles vásznán.



III.

Az nem látható, amit
én vetítek ki magamból.



**************************************************************
* *


I.

Ma láttam a napot
leszakadni az égről.
Szürke maradt a beton.
Olyan közelről, s
messziről.

II.

Az ember hús-vér pép.
Komor, depresszív arccal épp
hazudnak maguknak.
Szín kellene Ezeknek a nyulaknak!

III.

Széles piros ajkak
céklaevés után.
Riadót fújnak
hasztalan, s bután.

IV.

Ma láttam a napot, de
szürke maradt a beton.

Mert csak...

Bús arcomat tépem cafatokra.
Az őrület kertjében táborozok.
Gondolataim ölöm halomra.
-Ne kérdezz semmit. Nincsenek okok.-
Csak...

Megeszem magam minden nap.
Jól megrágom, s kihányom.
Nem lesz nekem holnap.
Érzem. Közel a halálom.
Mert...

...félek...

Váltolzatlan differencia

Leszegett fejjel menetel az ember.
Bánatát húzza maga után.
Fej, fegyver, lőszer.
Unalmas, hiú ábránd.

Remegő kéz téved idegen
zsebbe."Ki mit talál övé."
Dobbanó, meszes szív hidegen
fagyassza arcra a mosolyt.

Leszegett fejjel menetelnek az emberek.
Bánatukat húzzák maguk után.
Fejek, fegyverek, lőszerek.
Unalmas, hiú ábrándok.

Remegő kezek tévednek idegen
zsebekbe."Ki mit talál övé."
Dobbanó, meszes szívek hidegen
fagyasszák arcra a mosolyokat...

...leszegett fejjel...

***
"Egy hülye százat csinál.
Kettő meg kétszázat"..

Egy jó nap (nekem)

Ez egy jó nap nekem.
Igaz, nem értem
miért ilyen az életem!?

De tudom. Ilyenné tettem.

Ha újra születnék sem
lennék más milyen.
Ez így jó nekem.

Csak élek szelíden.

Dobtam el szemetet. Összeszedtem!
Számomra fontos a környezetem.
Boldog mindenem.

Ez egy jó nap nekem.

Tehetetlen magyar ember

Elmenekült társadalom
keres magának támaszt. (nem talál)
Mindenki zaklatott.
Mutató-ujjon a ravasz.
A fegyver töltve van.

Láthatatlan bilincsbe verve
a demokrácia minden szava.
Elégedett elégedetlen eszme
az ország mocska. Nincs
semmi, de semmi tiszta.

Rabszolga munka hiába.
Megkötött kezű emberek
küldenek politikusokat a picsába.
Olyanok, mint a gyerekek.
Az újukat sem görbítik meg.

Menekül a társadalom, s
a vesztébe rohan.


***************************************************
Tehetetlen barmok vagyunk a saját országunkban...
*
"a választás, csak a szabadság illúziója"...
Azért nem fogok elmenni szavazni, hogy sok rossz közül
válasszak egy rosszat?!...(felesleges)

Szeretni önmagamat

Hosszú idő telt el csendben.
A halál valahol még itt jár.
Majdnem minden rendben.
Csak az élet fáj.

Ideje elindulnom magamhoz
meglátni és megszeretni.
Mimikát kölcsönözni a szavakhoz.
Békésnek és megértőnek lenni.

(De)

Valamilyen gyökeret vertem.
Tovább kellene haladnom
Csúnyán itt rekedtem.
Tán nincs is hozzá akaratom.

Hosszú idő telt el csendben, s
szeretnem magamat így kell.

Hiányzó lapok

Alámerülök mélységeim
otthont adó hűvösébe.
Nem lesznek mozzanataim.
Belebújok a hallgatás köntösébe.

Néma elméletekbe kapaszkodom.
Lélegzem, csak szemem pislog.
Gondolataim olvasom, de
hiányoznak belőle lapok.

Magamba írtam emlékeim
halvány történéseit.
Erről nincsenek képeim, s
elfelejtettem életem cselekedeteit.

Ma újra kezdek mindent, ami
a tegnappal elmúlt itt bent.