Érzéstelenítő (lidocain)

Egy pici mosoly ránca az
ajkaim szélén rángatózik.
Sírjak, vagy nevessek?
Fenyeget a kétely, de én
sem vagyok rest.

Semleges még a közönyöm is,
tipikusan vállrángatós pozitúra, s
nézvén kedvem statisztikáját, ami
flegmatikus viselkedés forma, hát
gondolkodóba esem.

(Ejtőernyő nélkül
zuhanok a semmi felé...)

Vár odalent egy érzéstelen
üresség, ami valójában
nincs is, csak én képzelem el,
mint sex utáni vágyódást az
éhínség végső stádiumában.

Tenyérrel eltakart jó az életben, s
hátat fordított boldogság jelenleg
testem sofőrje, s ott rángatózik
erőlködve az ajkaim szélén, mint
egy torkát metszett smasszer a
börtönben.

Tehetős óriások közt

Ismét elindulok előre.
Nem nézek hátra.
Megyek a gazdag legelőre, s
nem gondolok a magányra.

Tejben aprítok majd, mint
a régi ˝nagyok˝.
Most nincsenek még hangok, de
vigyázok, hisz paranoid vagyok.

Zsúfolt város lesz a vízparti rét és
eltaposnak a ˝tehetős˝ óriások.
Mindenem lesz a tét, pedig
szegény vagyok.




("tehetős óriások" : akiknek elment az esze a pénztől...)

Szánalmas vers

Meglepődött arcok erőlködnek a
közömbösség érzéketlen tengerén, s
hánykolódnak önmaguk elégedetlenségén, mint
buborékok eső közben a pocsolya tetején.

Ők áttetsző, ismeretlen ismerősök
erőltetett mosollyal, s betanult gesztussal
nyalják lábamat.., térdelve. Éppen úgy, mint
egy gazdag totem előtt imádkozva, áhítatban.

Nekem elfeledett személyek személytelensége.
Kiszögelve táblákra, s kilóra eladva, mint
egy ˝ember˝-turkáló utolsó kiárusítása
nem tudatosult személyekkel.

Agy-rágó

Sötét, bolond gondolataim
mozijában ücsörgök.
Elzsibbadt mozzanataim
bénítanak le.- Megőrülök!-

Fáj minden nap, ami
körülvesz. A seb nagy, de
nincs rá tapasz.
Elfertőződöm.

A félelem szorítása
fullaszt halálra.
Ez lesz életem bukása.
Cafatokra szed a világ.

Sötét, bolond gondolataim
a fejemben bányásznak, de
már nincsenek emlékeim.
Ha mégis, akkor rájuk vadásznak.

Elszakadt a cérna, s
leesett mindkét fülem.

Elszörnyedés

Elindultam meginni a könnyem
a világ végére, aztán balra.
Megírom majd a könyvem és
nagyon sírni fogtok rajta.

Megnyúzom testemet, amit
Ti igazán jól ismertek.
Szép, új ruhát varrok belőle,
hogy változatos legyek tőle.

Régi arcomat felgyújtom,
hogy megtisztuljon és
leöntöm ecettel. Hadd fájjon.
Legalább érezni fogom. Élek!

Bezárok magam körül minden
ajtót, ablakot.
Ez lesz az én mély sötétségem,
csak hagyjatok.., hagyjatok!

Többé nem jövök ki közétek
azért, hogy megjegyezzetek.
Vissza nem nézek, inkább
tovább megyek...

A szabadság cáfolata

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.
Nehéz szabadulni és
tökéletesen megérteni.

A magány négy fala,
önző lényünk cellája.
Egy bizarr szeánsz terme
lelkünk ezen környéke.

A felszínesség ismerete, s
az ön-mélység kérdése
itt fogalmazódik. - Ki vagyok én?
Tudni szeretném?-

Ötlik fel a sejtelem
agyi tekervényeimen, s
hernyóként kúszik feljebb,
feljebb...Hiába minden.

A világ köntöse olyan, mint
testünk börtöne.

Élet (váróterem a halálig)

Ez egy olyan nap, amelyiket
gyorsan el lehet feledni.
Nem is gondolom, hogy
lehetne ezen változtatni.

Nincs mit tenni.

Az idő múlása, egy
hosszú várakozás a
halál váró-termében..,
...cselekményekkel teli vermében.

Van visszaút?!

Ez a nap olyan, mint
amiben felébredtem és
nyújtóztam.
Felnyitottam szemem...

...átlépem a vég küszöbét.
Ez az a nap.

Sír a fiú (válasz)

Magamnak álcázom magam.
Nem rejtőzöm, hisz ez a
világom, amiben én egy vagyok.
Nem több, nem kevesebb.

Hétköznapi nehézségek
akarnak lelapítani súlyukkal, de
úgy is én győzök, mert ha nem,
akkor itt nincs keresni valóm.

...Keresni valóm?...

Tán már megtaláltam, csak
még ezzel nem vagyok egészen
tisztában, de magamat is
megleltem az évek bölcs múlásában.

Ez lettem.

Sír a fiú

Elázott arcom
szélén ülök, mint
egy lábat lógató a
hold kiflijén a sötét,
ámbár kissé fényes
éjszakán, ahol én
nem látszok magamnak.
Csak ülök tovább, akár egy
ücsörgő szobor a tér közepén
nem fázva soha.

Megkövültem?!

Pedig nem vagyok
őskövület és én
csak az elázott
arcom szélén ülök, s
kőbe zárt lélek minden
szavam, amit nem issza
senki sem, hisz
kemény, mint az
ÉLET ebben a világban.

Hogy melyikben?!

Hát most ebben, s
meghalt nekem
minden, ami én
voltam és most
szomorú, nehéz könnyeim
teherként nyomnak szét.
Tenyerem a palástom
arcom előtt, mint
egy temetés zokogó
mámorában, úgy
borul rám a gyász
mély sötétsége.

Mivé lettem?!…

Paranoid android

Elvékonyodik a hangom.
Nem hazudok, csak
valami köszön belőlem és
amit látok nem az arcom, csak
ami maradt belőlem.

Távoli zene hangja kívül-belül.
Tudom, csak a hazug angyalok, kik
megszereznek, s mindegyikük
rajtam ül, mint egy
frissen festett padon.

Semmi nincs ebben, csak van
egy olyan szó, amit senki sem talál.
Fuss előle, mert nem tudom, hogy
árthat e Neked, vagy nekem!
Pedig különleges.

Átvilágító mondatok mély
zöngése zuhanó érzelmekkel
ejtőernyőzve sportolnak a halállal.
Fiatalság, öregedés triatlon versengése az
árnnyal, ami körülöttünk szárnyal.

Mutass rá testetlen érzés. Kifejezéstelen
tehetetlenséggel maró léleksav, ami
elmar minden értelmet. S míg van
vékony hangom, erőszakosan a
hangszálaimban kapaszkodom.

Én, enyém, tied
Nem másé, amit nem árulhatsz el, mert
nem lennél az. Nem.
Semmi, vagy senki.
Egy lételem nélküli üresség.

Mély rovátkák

Asztalon könyökölve temetem
tenyerembe lelakott arcomat.
A világot szemlélve
fejem szomorúan bólogat.

Fekete és szürke színeket
látok durván veszekedni.
Ember alakú testüket
érzem magamban meghalni.

Reménytelen mélységek
rovátkáiban henyélünk.
Az emberek boldog zombik lettek,
s azért élünk, hogy gyűlöljünk.

...szemeim kisírtam, s
az asztalon hagytam.
Nem akarom ezt látni, csak
vakon tovább élni...

Tudat-piszkítás

A ma monoton verziója
villámlik arcomon.
Az egész élet perverziója
mászik át falamon.

Hosszú gondolatom vetítem
át a valóság határán.
A piszkozatom, agyam lenyomata.
Nem butaság.

Oktalan mondatokat okozok,
ahol minden egyre sötétebb.
Megyek és kiáltozok, hogy
legyen a világ egészségesebb.