Hangok a fejemben…

Egy fekete lyuk vesz körbe, és én
töltöm ki a sötétség belsejét, mint
egy falra festett ördög testet-öltése
valami túlfantáziált filmben, amiben
eltúlozták a
főhős szerepét…

Ezek gondolatok a gondolatban, ahol
a határ nem is tudom hol van…
a fejben, vagy a végtagokban, mint
egy életképes bábuban…!?
Mindenesetre én egy hangtalan
énekes vagyok…

… aki a töltelék egy dimenzió kapuban,
egy emberi massza az idő görbületében,
a megőrült szépségideál, az eredeti Én, aki
egy fekete lyuk közepén
betölti azt a sötétséget, amit a
fejembe visszatérő hangok keltettek…

Ez nem az a nap…

… minden nap meghal valami bennem ahhoz, hogy
egy új dolog helyettesítse azt, és
ez úgy néz ki, mint egy váltó-verseny mindhalálig…

… szomorú és vidám váltják egymást
ebben a körben, s utána jön a
sexuális vágy a frigidséggel…

… ez egy paranoid túlélő futam lelkem kertjében, és
egy gyep-teke bajnokság ágyékom szegletében, hát ezért
gyűlölöm e napot hosszában, s széltében…

Ember bőrszín vakon…

Fekete, sárga, fehér…
Színek!
Nem megkülönböztető jelzések, mint
a kresz szabályaiban…
-Az emberek bőre színe emberek!-

A rossz emberek, és a rendőrök
színeket gyűjtenek, mert
a felületesség inponál nekik.
A külső!
Amit úgy látsz, ahogy van!

Lássuk úgy egymást, mint
teljes embert… kívülről,
belülről, s ne ítélj ismeretlen felett, mert
azzal elfordulsz, megromlasz…
Fekete, sárga, fehér…, nem színek

Egy szerelem végjátéka

Vártam a pillanatot…, és
csak vártam…

Vártam pillantásod…, és
megkaptam…

Vártam a halált…, hisz
engem is adoptált…

Vágytam rád…, s én (bután)
megelégedtem pillantásoddal…

Vártam…, vágytam rád, te
jöttél, s odaadtad magad nekem…

Emléked a túlon is megmarad bennem, mert
a halál lesújt rám ma szerelmem…

Blues Pub (züllött ringyó)…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött…




Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött, ott van az
émelygő gondolat,
összevegyítve, valami
transz állapottal… Körös-körül mozgás, egy
méter a látóhatár, a
horizont meg az állomás
a végtelen felé…
Karban, ölben Nő, s
láthatatlan asszonyok
kísértik az utcákat… Züllés kerülgeti
a beszívott levegőt, és
a füst eltűnik
egy pillanatra,
majd előtör meggyengítve,
mint fullánkját vesztő
méhecske…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött…

Beteg szemszög… (önmarcangolás)

Az élet felgyújtotta arcom
megfeszült izmait, s
kopott markom üres, mint
a tekintetemen átsurranó
hatalmas bizonytalanság, aki
álruhában egy gonosz manó…

Megtévesztő, naiv
jövőképek üressége
lelkem gyászoló feketéje…
Nincs test, nincs halott, csak
élő szánalom, ami gyötör
engem, hogy terrorizáljon…

(sóhaj)
Ég az arcom…

Békés lebegés…

Elengedett érzések országában,
ahol lebeghetek a nyugalom tengerén,
ott látom magamat, ahogy
békésen harmonizálok a természet ölén…

Nem a halál utáni világ ez,
hanem az egyel előtte lévő,
nem az első, de
nem is a második forma-felhő…

Én csak elégedetten lebegek, s
látom magam,
ahogy békésen
boldog lehetek…

Aranyat érő, emberi roncs…

… meg kéne néznem, hogy
mi maradt még belőlem…

Ehhez ki kellene nyitnom szemem, s
akkor láthatnám minden félelmem…

-hm…(inkább)…

… kicsit még csukva tartom, s
tovább létezem az illúziókban vakon…

Addig is kíváncsian nézem, hogy
mi maradt még belőlem…

A kocsma rabszolgája

Elfogyott az apróm ember,
s a visszajárót is elköltöttem
a hitelre, mert a nő nem hagyott
békén engem, és
most le vagyok égve…

Ledolgozom az életem, aztán
hagyjatok elmennem…
Elfogyott az apróm ember, s ne
adj több sört csapos, mert
itt maradok poharat mosni…

Hallod…?!…

Ne adj több sört csapos, hisz
már így is a tulajdona vagyok
ennek a helynek, hát
adj munkát nekem, a
kocsma rabszolgájának…

Egyszer…(once)

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…

Nem ismertem a beszédet…, azt
ami olyan, mint a levegő…,
sem azt, ami Te voltál nekem,
mert volt idő, mikor nem láttam az életem…

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…

… s volt, hogy nem láttalak a világtól,
nem éreztelek magamtól, mert
önző, és vak voltam mindenre, ami előttem
elterült az élet fekete vásznán…

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…,

… aztán eljött az idő, mikor
felnyílt a szemem…
Eljött az idő, hogy az
életem, a kezembe vegyem…

Egyszer volt idő, mikor
megszerettelek…
Egyszer volt idő, mikor
elveszítettelek…,

… de egyszer eljön az idő, mikor
semmi sem árthat már kettőnknek…

Kicsinyítő

Nincsenek szavak, sem tettek.
Én sem mozdulok meg többé, mert
lebénított az önsajnálat
akut betegsége…
Én már nem vagyok ember.

Egy megfertőzött hús-vér
báb vagyok, s
rángattam magam ide-oda, mint
madzagon egy játékvilágban…
Én már nem vagyok ember.

Üres napok…(hm…)Ugyan azt a
semmit mondják hosszú ideje a tegnapok és
nem tudom már azt sem,
amit picit tudtam…
Én már nem vagyok ember.

Sehogyan sem látom magam, mert
olyan pici vagyok, mint egy részecske
atomhasadásnál,
súrlódva valami ismeretlennel…
Én már nem vagyok ember.

˝REM˝ szerelem

… álmomban már láttalak, Te
gyönyörű Fény-áradat… Jeleid
beleégtek szemembe, s atomnyi méretü
emléked mit sem változott szívemben…
Ez a szív, ha nem is érzed, a Tied!
Ne legyél mindig csak álom! Jöjj és
szeress! Hisz álmomban már láttalak,
Te gyönyörű Fény-áradat…

Összegyűrt képek, eltépett fotók…

Állj mellém!
Majd
távolodj el tőlem…
Szeress belém,
aztán
menj el mellőlem…

Csókolj meg
engem, s
ha már unsz…,
akkor
köpjél képen, és
szidalmazd jellemem…

Óvj meg
magamtól, s
védj öleléseddel, aztán
szembesíts a
tükörképemmel, és
lökjél el…

Viszi a szél a szemetet…

Eltűnök a jelenbe, mint
egy elfelejtett, kiégett színész, ki
beleőrült a karaktereibe…

Szavak nélkül hagyom
magam mögött az összes gondolatom, s
egy villámló esőfelhővé válok…

Egy magam az úton ballagok, és
ami még nálam van, csak így vagyok,
meg a halványuló emlékek kopott képei…

Száraz szemek keresve sem találnak, nincs
integető polgár az elhagyott öreg fa alatt,
nincsenek akik utánam kiáltanak…

Megjelenek majd a holnap jövőjében, s
kiló métereket adok el magamnak illegálisan, mint
egy drogkereskedő a sötétben…

Most itt hagyom ezt a helyet, és
elhagylak titeket is…,
elfúj a szél engem, mint a szemet…

Vegetáló életem…

Menekülök, elbújok…,
Félek, s bátor vagyok itt, ahol
az odúm beképzelt
biztonsága engem ízlel…

Talán egy seb vagyok, aki
le van ragasztva, vízhatlan
tapasszal kidekorálva, mint
egy bebútorozott katlan…

Jelen időben nem
várok semmit sem…
El nem kezdem, és
be sem fejezem…

Úgy teszek, mint
egy befőtt, vagy
mint aki várja a vonatot,
aztán köddé válok…

Menekülök, elbújok, mert
talán egy seb vagyok, s
jelen időben úgy teszek, mint
egy befőtt, aztán várok és köddé válok…

Tökéletes üresség…

Elkalandozott tekintetem
lobog a szélben, és
én csak egyre nézem, s
nem értem, hogy
mibe réved szemem…

A semmiben létezem, mintha
légnemű lenne a
testem, s környezetem
láthatatlan nekem, mert
most nincs semmi sem…

Néma a beszédem, és
nincs jelentőségem, mert
a semmibe vesztem, a
tökéletes ürességbe kerültem…
Istenem!…

Elkalandozott a tekintetem…

testszökőkút…

… hanyatt a saját véremben,
fél-holtan az út szélén fekszem egy magam,
itt a haláltól nem is oly messze,
ahol a légzés ingyenes, nehéz fizikai munka…






… hanyatt a saját véremben,
fél-holtan az út szélén fekszem egy magam,
itt a haláltól nem is oly messze,
ahol a légzés ingyenes, nehéz fizikai munka,
és minden érzékelésem az utolsó-előtti lapot olvassa,
élete utolsó oldalán…
… már nem hallom az autót, a fákat, a madarakat…, csak
gyengén lélegzem, s hallom a tüdőmből kiáramló szén-dioxidot,
ahogy vér-habot spriccel a levegőbe, mint
egy mozdulatlan test-szökőkút…

Tejszínhabemberek…

… gyűrött, kopott
koros arcok…
Ma élő homo-erectusok
vándorolnak
kocsmától kocsmára…

… modern, nomád
beteg élet…
Ám egyszerű
nekik a végzet, s
aprópénz ez a bérlet…

… tisztelet…
Koszos, büdös ruha…
Savanyú lehelet…
A pohár boros, a
bor mérgezett…

… amputált végtagok,
eltérő májfunkciók…
Primitív mondatok…
Tudom!
Az élet fáj…!

… elfogyott emberek…
Megvedelt borok…
Láthatatlan életek, s
mindenféle
okok…

-Hé ember…!
Majd holnap fizetek…-


(az élet szép…, de belül rohadt)…

Sötétben sötéten…

… Szétbökött lelkek a ködben
rémítik az egészséges testeket, míg
el nem tűnnek a világ végében, mint
a régi isteni feszületek…

… Undorító hang kíséri a halált és olyan,
mint valami láthatatlan katona, ki
belemászik a fejedbe örökre, és
soha sem szabadulsz meg tőle…

… Egy új maszk kellene, meg egy test…,
a lélek már szóba sem jöhet,
aztán az ördög a falra fest. és
a halál tovább követ…

Szintetikus kurva

Nem hagytál üzenetet… Én meg ha
hagytál is volna, akkor sem
hallgatom meg…

Beszéded üres tátogás…
Hal-beszéd ez, semmi más…
Ki, vagy mi lett belőled?!…,

S nézel bután, mint egy
˝okos˝orángután, ki
a tükörképét tetvészi…

Nekem ne hagyjál több
üzenetet…, hisz én
nem hallgatom meg…

Beszéded üres…, mint
a fejed… Szánalmas
mindened Te guminő…

Szerelemkonyha…

Elrohadtam a munka
hevében, és
csak arra
emlékszem, hogy
rád gondoltam
Kedvesem…

Szükségem volt erre, hisz
nélküled egy
üres kocsonya
lennék, a hőség
közepén összeesve,
hígan…

Te voltál az, aki
összetartott, mint
aszpik a formát, s
szebbé tetted az
ocsmányt…
Szeretsz e?! Mondd hát…

Szabadon a szabadságba…

Gonoszul elfogyott, és hangosan
elfojtott, rosszul felfogott
irányító eszmék karcolják a
bőrünk alá szabadságunk hazugságát, de
egyéniségünk megmaradt cafatai, még
azt a kis szikrát táplálják…

Holtpont, amit most élünk meg, s ha
úgy tetszik, pengeélen táncolunk, nyomorékon
egy parkolóban…
Elfogyott gonoszul az emberek jósága, és
elfogy a türelem is nemsoká…
Tekerjük fel azt a szikrát nagyobb lángra,
szabadon a szabadságba…

Reménytelen Béke

Voltak háborúk, ahol
az egyetlen remény, a halál…


Apák, testvérek, gyermekek,
barátok esnek el csúnyán, és
a szétszakadt testek
szanaszét hevernek, miközben
emlékük keserű könnyekbe merülnek…


Vannak háborúk, ahol
az egyetlen remény, a halál…

Nézzük a becsapódások villanását
hátradőlve, az egyik hárombetűs
tévé csatornán ahelyett, hogy
Béke táblákkal vonulnánk, s ütnénk,
kik úgy döntöttek, megölik békénk…

Adjatok Békét, s adok vért…
Itt nincsen miért?!


Lesznek háborúk, ahol
az egyetlen remény, a halál…

Rajzlapon…

Egy folyó hordalékával érkeztem, s
az éjszakában eltévedtem, és
most nem tudom hol vagyok, s
kit kell keresnem…

Emberek árultak el régen, s
folyóba dobtak félelmükben, mert
bíztak beton-biztos hitükben…,
ezért feláldoztak engem…

Megnéztem tükörben az életem, mint
felnőtten a gyermekem, és
utána felitattam könnyem, s
kifacsartam a szomjazóknak könnyen…

Egy rajzlapon feltüntetett érzelem,
csak játszadozik velem, és én
ezt sokáig élvezem, mert
én olyan gyermetegen elvesztem…

Egy folyó hordalékával érkeztem, mert
emberek árultak el régen, amikor
megnéztem tükörben az életem, ami
egy rajzlapon feltüntetett érzelem…


Megjegyzés: ˝Az nevezhető normális világnak, amelyben
nincsenek nemzetek, országok, és határok…˝ (Nemere).

rádiófej

Elhakul a környék…,
lejár, mint
egy lemez az élet
hangösvényein, s minden
távoli, és közeli
hangfoszlány…, én
meg csak becsukom
szemem, és
meghallgatom a
szívem dobbanásos
neszeit, ahogyan
pumpálja bennem
az életet…

Hallom a vérem
surlódását, ahogy a
vértestek, az ér-fallal
érintkeznek…
Álom anatómia, egy
perverz tudatalatti
fóbia áldozata eme
godolatom változata…, s
hangfoszlány vagyok, a
zajok véres prédája, aki
úgy hallja ezt a
világot, mintha az
segítségért kiáltana…

Pillanatokba pillantva…

… néha a pillanatot megragadva látom csak, hogy
az idő egy szeletében, mennyi apró töredék van, ami
számomra érzésekkel teli könyvtár, ahová
nem kell beiratkozni…
… aztán az ezred-másodperceken belüli mély,
érzelgős gondolat-menet felkapaszkodik a
kinyilatkoztatás felé…,
mintha csak belenéznék a tükörbe…
… s ha nagyon figyelek látom csak ezt az érzelmet;

˝Te vagy a fény, és én a sötétség…
határaink oly közeliek,
még sem látlak Téged Te Kedves…˝

… ez a pillanat idő-kapszulájának egyik vékony,
eredeti szelete megragadva, és elolvasva…

Pantomin sztrájk…

Csak állok…, mint
egy szekrény a szobában…

Nem várok…, nem
teszek semmit…

A kimondatlan szavak, a
számban tömörülnek…,

(a tér zsúfolt).

Állok…

Élő szobor vagyok az
elmúló órákban…,

s bámészkodó arcok
tükörképeit látom eme valóságban…

(˝-Ne dobj aprót ember!-˝)

… csak állok, hisz van
bérletem hozzátok…

Nyugdijas sör és rejtvény…

Öreglányok sörrel, a
parton ráncosítják arcukat
mosollyal…,
fonott széken,
némelyek padon, de
a nedü nem
melegszik…
Fogy, mint
rejtvényben a
négyzetek, mint
hullámok a tavon…, s
a régi idők szavai
keverednek az
új idők
jelentésével…
A ráncok mélyek, mert
vének, de az
öreglányok sört
kérnek…

Megjegyzés: 2009.04.25.(B. almádi).

Nem kell az ˝Én˝ tudat…

Szeretnék szeretni, de
gyűlölni sokkal könnyebb.
Szeretnék együttérző lenni, de
jobb Nekem önzőnek öltözni, hisz
magam vagyok én!
Nem más…

Régen szerettem volna
valaki más lenni, most
már senki sem akarok
maradni…
Sem az, aki voltam,… sem az,
aki lenne belőlem…

Szeretnék megszabadulni az
embertől, akik vagyunk, és
álattá változni…
Ösztönösen élni,
ezeket a szebbet is
látott napokat…

Szeretnék szeretni, de
gyűlölni sokkal könnyebb…

Mutáns evolúció…

Egy mutáns vagyok, s
tovább mutálódom…
Ez már nem pubertáns,
hanem kifejlődöm
magamból, mint
egy friss rügy az
ágakon tavasz elején…

˝Ezek után mi leszek én?…˝

Hát…, nem az aki voltam, s
nem ő, ki most vagyok…
Hanem egy új szintre
lépő karakter…
Azzá leszek, ami
már modernebb, aki
retrónak született, és
a végén cyborg lett…

Mezítelen pupilla…

Tükör-pupilla veri
a fényt vissza, s
most akkora, hogy
van saját terasza…

Elbizsergek a levegőben, s
könnyen megy minden, aztán
áthelyezem a szörnyem, s
itt van előttetek mindenem…

Látom magam…
Szememben csillog a vágyam,
mint a tükör-pupillában, ahol
eddig mezítelenül álltam…

Megakadt szem… Ott szemben…

Megakadt a
szemem…
Nem tudom
mozgatni…
A cica elvitte a nyelvem,
így nem tudok
beszélni…
Fülemet levágták
Vietnámban
ajándéktárgynak eladni…, s
lebénultan állok
bábuként egy
kirakatban, és
nincsen kedvem
itt lenni…
Én nem vagyok
eladó vese, sem
mormota az
állatkertben…,
hanem az
érzéketlen bábu az
üvegablakban…,
ott szemben…

Lidocain

Egy pici mosoly ránca az
ajkaim szélén rángatózik
erőlködve…
˝Sírjak…, vagy nevessek?˝…
Fenyeget a kétely, de én
sem vagyok rest…

Semleges még a közönyöm is, és
tipikusan vállrángatós pozitúra ez, s
nézvén kedvem statisztikáját, ami
egy flegmatikus viselkedés forma…, hát
gondolkodóba esem,
ejtőernyő nélkül…

Zuhanok a semmi felé, és
vár odalent egy érzéstelen
üresség, ami valójában
nincs is…, csak én képzelem el, mint
valami sex utáni vágyódást, az
éhínség végső stádiumában…

Tenyérrel eltakart jó az életben, s
hátat fordított boldogság jelenleg a
testem sofőrre, s ott rángatózik
erőlködve, az ajkaim szélén, mint
egy torkát metszett smasszer a
börtönben…

Kitágulva pupillában…

Kitörés…, valami ketrecből,
árnyakkal s valótlannal, mint
egy boldog vulkán valamtől…
… Tőlem mindenkinek…

Elszabadultam magamtól vadan, és
illúziókba merülve, mint
egy szálló-ige a koromból,
mindennel összevegyülve…

Eltakart arcok pupilláktól, az
én arcom elrejtve a megszokottól, ami
most nem tart igényt rám, mert
nincsen szükségem rá…

Kitörés elszabadultan,
eltakart arcok előtt, s
mind a pupillám teraszán
kitágulva…

Jobbik arcom…?!

Van egy új maszkom, vajon
arcomra téve (megváltozom)?!…
Minden bűnöm kitörlődik, és
én egy (szent) leszek?!…

Tán (adok) majd esélyt
mindenkinek, aki eddig
nem is remélt?!…
(Új) leszek nektek…

Régebben volt egy maszkom, s
(gyűlölet) volt arcomon…
Bűnös életem rohadt volt, s
gonoszan (ördögi) maradt…

Most van egy új maszkom,
egy új arcom, (amitől)
megváltozom, és
talán újra (elmosolyodom)…

Intim ékszer

Elmennék Veled valahová, ahol
csak mi vagyunk ketten…
Egybe forrva, mint
valami ketté-osztódó sejt…

Mit szólnál hozzá?
Gyere! Induljunk el egymásban,
induljunk meg magunkban, mint
valami tápanyag…

Szívódjunk fel egymásban, aztán
cseréljünk helyet, és
maszírozd belém magad, mint
valami jobb fajta testápoló terméket…

Bújj ide hozzám Kedves!
Érezzük egymás nyugalmát, aztán
szép álmokat Neked! Én még
cigarettázom egyet, s közben vigyázom rád…

Hogy jutottam idáig?

Elmerülök a homályba,
gondolataim folytó gázaiban…, s
a ködbe veszek…

Hogy jutottam idáig?!
A saját sötétségem szájáig, ahol
összetörök, s megőrülök…

Nehéz mindent átgondolni, s
félek…, én ezt nem bírom ki…(érzem),
árny leszek a téboly barlangjaiban…

(ahol)Nem látok semmit, nem
hallok senkit…
Hogy jutottam idáig?

Feketén, bizalmatlanul…

Nem tudom azt! Miért
nem látnak minket azok, akik
azt hiszik… Ők többek!?

Nem tudom azt! Hogyan
lehetnek önfejű vakok azok, akik
azt hiszik… Ők tökéletesek!?

Nem tudom azt! Ki az,
aki igaz, s ki az,
aki nem…

Albérlő lélek

Hálni jár belém a lélek…
Kiadtam neki egy szobát
valamelyik emeleten, valahol
a testemben elrejtve…

Néha nővel állít be, s
hosszú ideig győzködi, hogy
vetkőzzön le, mert
meztelenül akarja megölelni…

-Most ért haza-…

Egyedül s fáradtan
henyél belém szomorkásan, mert
annyira még nem ismeri magát…
Nincsen lelkiismerete, ami furdalná…

-Igen-…

Ez az én albérlő lelkem, az
otthont adó testemben, mint
valami bérházban Budapesten…, úgy
jár belém hálni a lelkem…

Lélekszótár

Láttatok már igazi
könny-cseppet semleges
érzelmi állapotból kicsordulni?

A boldogság, és a bánat közötti
kifejezéstelen arcon át
csörgedezik, megtévesztve hazugságként.

Láttatok már igazi
őszinte mosolyt, amikor
sírni volna jó?

Váltakozó késztetés labilis
érzelmi állapotban, ide-oda
negatív, és pozitív irányba elmozdulva.

Láttatok már igazi
embert, kifordulva önmagából,
vértócsában, egykupacban magában?

Láttatok már?!…
Láttok engem egyáltalán?!
Ti vak, reménytelen, felszínes testek!…

Megfertőzött evolúció

Csak egy ember vagyok…, egy
ember, aki beszél, gondolkodik, és
a világ nevü
karanténban él…

Szívesen élnék igazából,
megtapasztalni az élet eredeti jelentését,
a feltétel nélküli jót, és nem kilógni a sorból,
hanem egymás mellé állni…

Ez csak egy hologramm sziluettje, amit
az én generátorom gerjeszt bennem, és
naív érzelmekkel karöltve,
csúnyán megfertőzve marad nekem…

Csak egy ember vagyok…
Hogy ezelőtt milyen állat voltam, nem
tudom igazán, erről
semmit sem tudok…

Akkor talán sem önző, sem
manipulált nem voltam, és
azt tettem, amit az igaz élet-ösztön diktált, s
nem egy hegesztett testben raboskodtam…

Ez csak egy emberrel foglalkozó,
kósza gondolat, embert eláruló, szánalommal
szemétbe dobó, beteg meggyőződés bennem, ami
csúnyán megfertőzve marad nekem…

Csak egy ember vagyok…

Lövedék lelkü Istenek…

Egy test hever előttem öntudatlan.
Nem ismerem…
Talán ember, talán nem,

-Vagy csak egy nem
ismert tárgy nekem?!…
A testvérem, és
ellenségem…-

Egyre csak…

Lövedék lelkü istenek
masíroznak a békének…!
Mi van veletek emberek?!

Szar az én istenem,
öntudatlan, nem ismerem…
Talán katona, talán a mindenem…

LSD

Össze folynak
környezetem,
múzeumban nem
bemutatott képei, és
ajkaim szélei
elindultak a
füleim irányába, hogy
úgy maradjanak egy
darabig…

A szavak
hullámoznak, mint
a tenger hullámai, valahol
ott, ahová
képzelem őket most, és
szédítő kikapcsolásom a
világból, egy mosolygós
mutánsá tett, s így maradok egy
darabig…

Testem kívülről
nyugtalan, mint egy
örök-mozgó, s
belülről, akár a
teljes harmónia,
keveredve, valami
ilyesztően kellemes,
meleg boldogsággal…, így
maradok egy darabig…

… az élet káosz, a rend halál…

… elromlott valami bennem, s
kiszenvedett testem az
életből…

… eltűnök a horizontról, a
levegőből, és a föld-felszínről, mert
elmerülök az élet sírjába…, laikusnak;
kidobom a testem egy ásott gödörbe…

… s miközben kavarog a káosz tovább, a
rend csak ül a szabályok játszó-terén,
kaszával a kezében, és az én vérem
csordogál végig a nyelén…

Perverz szerető.

Belenéztem gondolataim
mélységeinek határtalan
horizontjába, és csak lépdesem
gondos-gondtalan, mint
valami önző gépezet belülről
irányítva, és most
úgy látom…, vágyaim
eltorzultak számomra, de
a jó irányba, minthogy
e torzulás, a perverzió
ikertestvére, úgy együtt
játszadoznak bennem, s
vérem forr fel közben…

Nem bűnös fantázia eme csábító
vágyak íze, illata…, csak hív a
bátorodott szenvedély, hogy
megkérdezhesse azt, amit
én kérdezek meztelenül
pózolgatva, s közben
nézem gondolataim mélységeinek
határtalan horizontját, és csak
lépdesem gondos-
gondtalan…