Utcák fagyos huzata
keményíti az életet...
Kiszáradt bőrének pólusa
kiabál olajért...
(mint az utolsó kenet)
Lassan jut előre a halotti
menet, és árván hagyott
gyerekek üvöltenek a
semminek...
Hajléktalan az élet.
Kalapja előtte üres és
kopott. Ismer már minden
félelmet...
Ott ül, s kéreget...
Megszánom.
Adok neki kenyeret meg bort.
Okkal remélt már régóta...
Nekem melegben, párnán
nyugszik az álmom, nem
hidegben a betonon...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése