A munkanélküliség végső határa...

Az utcák kövét koptatom.
Az meg a talpamat.
A Kertvárost magam mögött hagyom,
mert nem tudom eltartani magamat...

Sötét, kilátástalan gondolatokat
húzok magam után...
El kellene dobnom azokat, mert
a kirakatok üvegéből néznek bután...

Egy padon temetem
tenyerembe arcom.
Így gyerekkoromban bőgtem,de
a könnyem nem érdekli a korom...

Elkoptatnak az utcák, mert
ebben az országban nincsenek munkák...
Valaki adhatna egy fedelet, hogy
az alatt leheljem ki lelkemet...