Szociális sötétség

Elfordult tekintetek
merednek egymás mellett és
integetnek a semminek, mégis
nagyon élvezik az egészet.

Vállukat rángatják, mert
nem igazán tudják saját
életük hívószámát, pedig
mindenki a fülén tartja a telefonját.

Idétlenül mosolyognak, de
ott legbelül zokognak
észrevétlenül önmaguknak.
Tetszelegnek tükörben a világnak.

Ha felém fordulnának
meglepődnének és bámulnának,
majd bölcsességet szimulálnának,
s tudatlanul virágot adnának a halálnak.

Jön a vég

Gyalogol az ember, míg
el nem fogy egyszer.
Az idő megmarad, az
élet elkopik, mint
a fontos szavak.

Feledés az úr, aminek
sziluettjét sem látja a múlt.
A tinta fakul, a papír elég...
Jön a pillanat, jön a vég.

Nincs hegesztőpáka, ami
újra összeforrasztana.
Nem lesz itt senki és semmi.
Az élet az ajtókon
hiába kopogtatna.

Eltűnik az ember, mint
mondottam egyszer régen...

Íztelen leves

Kiszívott, száraz bőr arcokon
lobognak lágy szélben, s
túl minden tudaton
bujkál illúzió-reményen egy
meg nem válaszolt kérdésben
mindennek a válasza.

Nincsenek agyonütött szavak, se
kimondott szép mondatok.
Betűkre készített ajkak
választanak halált maguknak
sablonos éttermek előtt, ahol
kínok közt éhen pusztulnak.

Üres az étlap...

A szegények feledésbe merültek
szakadt búváröltözékeikben...
Többé nem jönnek vissza, nem
integetnek, emlékeik suttognak
a szélnek. Hiába a süketnek.

A farok csóvál

Néha feledem, hogy
ember vagyok.
Állati ösztönöm
kiterjesztem, s
minden fánál megállok.

A parkban embert
sétáltatok erős,
rövid pórázon.
Pofával a távolba
pillantok, aztán
nyüszítek és sírok.

Örökre így maradok...

Elkopott isten

Lógó láb felhőkről,
égő arcok láttán
habozik esőtől
áztatott veréb módján.

Gondolat úszik,
akarat gyengül, míg
a jövő haldoklik.
Közelben halál ül.

Elporladt csontok szélben
vitorláznak orrlukaknak
hosszában, széltében.
"Edzőcipő nyulaknak"...

Semmi nem végződik
teljes végeredményben.
Kérdőjel kérdezősködik.
Hasztalan kutat elmében.

Lóg a láb fentről,
nem messze fejektől...
Már nincs, nincs
kérdés istenről.

A ma vér-ága

Dobok egy hátast hajnalban.
Nem lovat, csak magamat
keresem hasztalan...

Műkörmeimet csontig rágom, mert
ilyenné lett a világom.
Önmegsemmisítőmet bekapcsolom,
cigarettámat elszívom, sörömet
megiszom és azt kívánom, hogy
ezt az egészet ne kelljen kihánynom.

Persze aztán kidobom, mint
egy hátast hajnalban...

Eső ellen kép-ernyő

Hozzám ért a bánat
kiszáradt ajka, s
felvette búmat, mivel
van saját technikája.

Én nem kértem, hogy
reklámot készítsem.

Unicumként iszom
keserű könnyeimet.
A társadalmat lerázom, s
keresem az értelmet.

Túl régi ez az állapot.
A megszokás unalmas
berkeiben barangolok.
A kísértés hatalmas.

Inkább szomorú maradok, s
negatívban tovább pózolok.

360

Az éjszaka báránya
legel az utcán, amit
kihúztam az útra
szippantja magába, s
fekete kabátja teszi
rossz benyomásba.

Éhes farkasok állnak
zsúfolt bankok előtt és
hiénát játszanak.

Zoknikötők, öltönyök,
gondolkodó naplopók
nagy tekintélyben.
Ravaszul és éhesen
fintorognak a tévében.
A fingjuk sem büdös, csak
szponzoruk dühös, mert
elfogyott a pénz és
így nagyon nehéz...

...ballagok az utcán.
Meggyújtom cigarettám, s
körbenézek.., megyek tovább.

Az én érzetem

Csavarogtam a testemtől távol, s
kiléptem ebből a világból.
Többet erről nem mondhatok most.

Elfelejtett gondolatokból rakok
össze egy egész sort.
Arcom változik a szánalomtól.
Így felismerhetetlen maszk, ami
mindig más és más, különböző okokból.

Kígyók marnak minden nap és
alkalmanként kicsit meghalok.
Néha nem ismerem magamat...
Az sem biztos, hogy ez én vagyok...
Így csapom be az agyamat.

Változok, s mégis ugyan az maradok.

Járom az utam

Járom az utam...

Megtisztel az élet és
én mindig mondtam:
-Őrizd magadban a képet.-
Abból tudtam, hogy
hol kezdtem, honnan indultam.

Néha nehéz volt, s elbuktam.
Az égre néztem, s felálltam, a
dolgok elsuhantak mellettem,
mégis ember lettem...
Sírtam, nevettem.

Járom az utam...

Éberen és ájultan
az értelmemet kutattam.
Erdőkben, s mezőkön háltam
kipottyanva a társadalomból és
a tudatomat méregtelenítettem
önszorgalomból.

Járom az utam...

Csak a sajátomat tapostam
önzetlen lázadóként és
ez ma sincsen másként.
Járom az utam.., még
járom az utam...