Elázott arcom
szélén ülök, mint
egy lábat lógató a
hold kiflijén a sötét,
ámbár kissé fényes
éjszakán, ahol én
nem látszok magamnak.
Csak ülök tovább, akár egy
ücsörgő szobor a tér közepén
nem fázva soha.
Megkövültem?!
Pedig nem vagyok
őskövület és én
csak az elázott
arcom szélén ülök, s
kőbe zárt lélek minden
szavam, amit nem issza
senki sem, hisz
kemény, mint az
ÉLET ebben a világban.
Hogy melyikben?!
Hát most ebben, s
meghalt nekem
minden, ami én
voltam és most
szomorú, nehéz könnyeim
teherként nyomnak szét.
Tenyerem a palástom
arcom előtt, mint
egy temetés zokogó
mámorában, úgy
borul rám a gyász
mély sötétsége.
Mivé lettem?!…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése