Kiürítés

Krízis!
Evakuálom magam
önmagamból és nyugalmat
keresek valami tág réten.

Unom az "emberi" világuralmat...

Nem vagyunk több a fölényes,
hatalmaskodó állat-királyoknál.

Elvonulok csendesen,
nehogy bárki észre vegyen
és úgy élem az életem,
ahogyan ti sohasem.

Ohh én...

Valóságban álmodtam
egy szép sivatagról.
Aztán megtudtam..,
ez kép magamról, belülről
s mélyről.

Egy keret nélküli ábra,
aminek változik az arca.

Az én érzelmi karavánom.
Személyes karakterem,
az önműködő dublőröm
kikockázott, züllött
darabja.

Ha felébrednék sem lennék más.
Ilyen lettem.., ez nem vitás.

Munkanélküli lelkek

Áttetsző pálcikaemberkék
állnak rendezetlen sorban.

Az utca mocska kabátjukon
szárad és cigarettafüst
szagot árasztanak.

Én kenyeret és cipőt veszek,
ők csak kenyeret.

Kettéhasítják a lelket
ezek a különbségek és
senki sem tüntet.

Álruhák

Vágtam jó arcot
cikk-cakk ollóval, s
előadtam a színdarabot,
ahol nyertem mosollyal
egy egészen új maszkot.

Tudom...

Bizarr farsang az élet...
-Köszönöm!-

S meghajolok mélyen.

A világ egy darabja

Tekintetem ebihalként
vergődik egy félig
elpárolgott élet szélén, s
mire eljut tudatomig,
belelapozom a mába, de
csak a sorok közt lépegetek
nem hiába, hisz részese
vagyok e világnak...

Kobold

Aludtam én már a hold,
állatokkal teli udvarán,
amíg fel nem ébresztett a kobold,
ki teljesen elszegényedett.

Akkor és ott, szorítottam
neki helyet, s
azóta nem ébresztett...

Szintetikus szerelem

Szörnyek facsarják ki
belőlem a szerelem maradékát.
Többé testem is csak semmi...
Egy megnevezhetetlen, üres rongy.

Nem kapok szenvedélyt, nem
lehetek a libidómon szörfös...
Valahol veszek új kedélyt, meg
egy guminőt...

Érzéketlen műanyag lettem..,
tied vagyok szintetikus szerelmem...

Gyomorból

Tálcán kínálom a szerelmet, s
árnyékom követ...
Lehet elromlottam, de
ma megfogadom..,
kihányok magamból
minden érzelmet...

Ismeretlen ember

Régi árnyéka elől
menekül a szegény, s
nem mászik ki ebből,
mert nem ismeri a reményt.

A semmiből táplálkozni
olyan, mintha levegőt enne
emberi lelke, amit megfőz, s
Ő maga a díszítése.

Teste lobog a szélben,
ráncos arcába kapaszkodik
az idő erősen.
Beteg lesz és haldoklik.

Meghal.

Számunkra nem létezett, s
létezik ugyan úgy, mint
életében a világunkban.
Az élet van a halál szerepében.

Szabad ember

Szabad ember vagyok, s
lázadok.

Határaim nincsenek,
rég elvesztek.

Az út porát szívom,
míg bírom.

Szabad ember vagyok.
Tudom.

Legyen elég ennyi.

A kérdés

Ma egész nap hazudok az
igaz világról...
Ha igazat mondanék róla
hazudnék...!?

Láthatatlan ember

Egy csóró szegény tartja kezét
a járda szélén.
"A láthatatlan ember."

Tekintettel nem dobálják,
de talán legbelül szánják.

Dobok neki aprót, hogy
lelkiismeretem ismerjen...

off

Belőttem egy adagot...

Szárnyalok tágas mezők
felett, s fogom
a gondolatot, amit
a fejemből vettem elő.

...majd kilépek testemből
újra és újra.
Többé nincs rajtam kötél.
Elmentem szabadságra.

Várok

Vártam a halált, de
fontosabb dolga akadt.

Ezek után növesztettem szakállt
és napokig öntudatlan voltam.

Még most is várok.

Lemondás

Hűvös gondolataimtól
remegve fázom a kanapén és
a bennem rejlő kígyó
mérgezi elmém.

Testem lassú és petyhüdt,
nem biztos, hogy
megérem a holnapot..,

...lehet, még ma meghalok.

Ablakon át...

Bámulok a cigarettafüst
ablakán át.
Lesem az élet képeit, de
nem látom az emberek arcát,
csak a jelmezeit.

"Hazugságba öltözött,
örök-mozgó bio-gépek."

Nálam nem rohan az idő,
de Ők már szinte meghaltak,
annyira előre futottak.

Én tovább cigarettázom, s
nézem, amit látnom kell...

Így vagy úgy

Ma elmentem megkeresni
magamat, de csak
egy züllött bohócot
találtam.

Ha így is szeretsz Kedvesem..,
hát legyen...

Halálos szerelem

Kiszáradt lelkem kútjában
haldokolnak érzéseim
kiégett pergamen darabjai.
Nincsenek kérdéseim, sem
frappáns válaszaim, csak
a sötétség leple takar.

Tenyeremben elásott arcom
gyászolom, s átváltozok
egy érthetetlen, groteszk ronccsá,
s könnyeim marják át
bőröm minden pólusát.

A halál környékezett meg, s
örökre belém szeretett.

Miattam ne...

Levettem maskarám.
Nézzetek!

Ez vagyok én.

Éhes vagyok, szakadt a ruhám...
S tudom, így bolond-
láthatatlannak tartotok...

Az igazság néha fáj, de
miattam ne szenvedjetek...

Vízió

Eltűnt utakon járok.
A szél kifújja fejemből
a gondolatot, s álmodok
egy ismeretlen felhőről,
aminek a tetején bort iszok.

Vízióim része vagyok,
egy kilőtt lövedék a
látóhatár szélén.

Távolodok.

Eltűnt utakon tovább járok...

illúzió

Felépítettem világomat.

Később leromboltam.

Aztán újra építettem
és azt is leromboltam.

Minek van így értelme,
ha puszta illúzió
az ember élete...!?

Fájdalom-kirándulás

Szemgolyóm egyik erén
mászkál a fájdalom.
Vele vagyok, s
fogja kezem, mint
a régi társadalom.

Könnyemen csónakázunk,
elmerülünk, búvárkodunk és
látóideg a barátunk.

Aztán belémnyilal a fájdalom,
s szemem a szemtanúm...

sértés

Ma nem néztem az
emberek arcába.
Belül véreztem.

Este csak ültem, s
görnyedtem a kádban.
A civilizáción elmélkedtem.

Bárhová indultam el,
mindig ugyan oda érkeztem.
Az élet sérti életem.

kiöltött nyelv

Ember, embernek fordít hátat,
míg a mosoly csak látszat, ami
maszk mögött kiöltött nyelv.

Protokoll és formaság, egy
komolyan vett butaság,
elintézve kézlegyintéssel.

-Legyetek őszinte lények,
s ne hazudjatok.-

Ördögi kerék - Tisztelgés Jim Morrison előtt

*kérdés*

Eltört fény
csillog szemeimben.
Ismeretlen lény
kullog konyhakertemben.
Egy kérdés
morog bennem.

Mit láthatok
vakító szerelemben?

****

*ördögi kerék*

Ma egyedül,
dühösen ébredtem.
Lelkemen komorság ül.
Eltévedtem.

Holnap szerelem
vidítja lényem.
Felismerem.
Nem tévedtem.

****

*bohóc*

Meglepő, s megnyerő
mosolyod utánozom
sikertelenül bohóc
barátom.

Üres hegedűtokod
sírva árválkodik, s
krumpli orrod
náthától pirosodik.

Miben leled örömöd?
Nyomorúságos életösztönöd,
tehetséged miért égett
ki belőled?!

Mond hát bohóc?!

****

*ajtók*

Alulról, belülről...

Itt bent fakad a
forrás.
Belőlem mélyről,
tudatomtól pár
mérföldnyire
stoppolva lelkemben
nem állok meg
magamnak.

Nem tudhatom mi
történne velem ha
találkoznék
önmagammal.

Csak lépcsőzöm
érzelmeim házában,
benyitok minden ajtón,
míg teljesen el nem
veszek a világban.

S eltűnök egy
sötét csapdában…

****

*csavargó*

Elégetem a pénzem, ami
amúgy sincsen.
Hátrahagyom a kötöttségeket, s
nem fogadok el segítséget.

Járom az utamat,
letaposom csukámat.
Csavargó életet élek, mint
egy igazi hobo lélek.


****

*Whiskey bár*

Iszom a levegő bűzét
bárhová megyek is.
Füstös helyen mérik a
királyok szeszét...

-Hé ember!
Tölts egyet!-

Sarokban bujkáló szerelem
gyújt lángot bennem, s
alkoholtól bűzlő lelkem
önt belém bátorságot...

Olcsó whiskey bár
otthonom nappalija.
Betéved minden ismeretlen árny
ijesztő, ápolatlan profilja.

Magamba tolom e fertőt, s
elvágom a füstfelhőt...
-Hé! Csapos!
Kérek még egy kört!-


****

*útszéli blues*

Ne nézd a térképet.
Menj tovább barátom.
Az út oda visz, ahová mész.

Rúgd a port szelek
rongyos arcába.
Köpj egyet.

Útszéli rendőrök tarifája.

Kopott cipőd legyen
mérföldjeid tanúja.
A táj züllött oltára.

Ne nézd a térképet.
Menj tovább barátom, míg
tart az életed.


****

*Gyíkkirály: a lotyóhoz*


Ég Veled Te éjszaka
fénylő város!
Nézz utánam! Ez hátam kirakata.
Távolabbról pillantok rád
forró-vérű lány.
Szeméremajkad mosolyog rám.

Nemrég küldött meghívót
olcsó lábai közé.
Még nem válaszolok. Őrlődjön
kuncsaftok közt.
Pénzem nincs. Szegény vagyok.
A bérletem lejárt rég.

Nem tudom, hogy kívánlak e még...


****


*Ma nem, holnap igen*


Ma üres a zsebem
és a gyomrom.
Hiányzik a szerelem
és a kényelem.

Ma nem jutok el sehová
és éhes maradok.
Ezzel beérem, s
ma nem hazudok.

Majd holnap élek.


***

*reggel és este*


Reggel még búcsúzkodtam.
Ő sírt, én rab voltam.

Este mást öleltem,
berúgtam, s szeretkeztem.

Így mennek a dolgaim
kedves barátom.

James Douglas Morrison(1943. december 8. – 1971. július 3.)
**************************

Arra gondolok.., meg erre

Minden este arra gondolok,
hogy mi lesz ha meghalok...

Tudom. Meg leszek halva, s
nem leszek többé ilyen balga.

A dolgok mennek tovább
nélkülem, tán rondább
lesz az egész világ, de
sajnos így sem szép.

Minden este erre gondolok,
meg arra...
Mi lesz addig, míg meg nem halok?

Belátom, kellesz

Próbáltam belátni, hogy
hiányodtól nem készülök ki,
de tévedtem Kedvesem.

Ó, mennyire kell
a forró szerelem, amit
nyújtani tudsz nekem.
Így megfagyok a hidegen, s
magamnak vagyok idegen.

Próbáltam belátni, hogy
hiányodtól nem készülök ki,
de tévedtem Kedvesem...
Nagyon kellesz nekem.

Percek és emberek

Rokkant órákat
tolnak percek, s
kattogva sietnek
utánuk a másodpercek.

Az igazi vesztesek a
lejárt idejű emberek,
akik életükbe sok
mindent belegyűrtek.

A pálya széléről
nézem ezt az esetet, hogy
majd betöltsem a keretet,
ami egy hatalmas baleset.

S tovább múlnak a percek,
ahol már nincsenek emberek.

egyedül

Ha egyedül vagyok, kicsit
mindig meghalok.
Szállnak a gondolatok,
amiket elhajtok.

Hív a mély, de
nem veszem fel, most
maradok reális lény, akit
magam sem hiszek el.

Vigyázok testi épségemre,
de nincs felszerelésem erre.
Mozdulatlan maradok, s
a szerelmemre várok..,

ha már így egyedül vagyok...

Figyelmetlen hallgatóság

Erőltetett mosolytól
eléget arcokon ülök, s
alig látszanak a szánalomtól
a nyakakon lévő tökök.

A szavak csákányként
járnak ki-be a fülekbe, s
bólogatnak jelzésként, hogy
értik és fejezzem be.

Ezek után inkább beszélek
valami élettelennek, s
lám.., ugyan ott vagyok.
A semminek szavalok..,

hát hallgassátok...

Gondolkodok?

Lefordulok a szemem sarkán, s
bemegyek a fejem ajtaján.
Nem ég a fáklyám, annyira
nincs sötét, csak félhomály.

Elütött áldozat leszek
a gondolatok sztrádáján,
majd múltakat temetek a
bal félteke tájékán.

Aztán a kisagynál megfordulok,
s tovább gondolkodok...

(szelíd)

Árok szélén hempereg
levedlett aurám.
Nem tudom mi leszek és
mit sugdos a szám
ezek után...

Savanyú hányása érthető
szavakba tömörül, de
titka fel nem fedhető.
Kiábrándultan megőrül a
bizalmatlanság mezején.

Véres nyálat ordít
szétmart torkából és
inkább magán segít.
Önszántából menekül
a szelíd...

Ma nem, holnap igen

Ma üres a zsebem
és a gyomrom.
Hiányzik a szerelem
és a kényelem.

Ma nem jutok el sehová
és éhes maradok.
Ezzel beérem, s ma
nem hazudok.

Majd holnap élek.

Reggel és este

Reggel még búcsúzkodtam.
Ő sírt, én rab voltam.

Este mást öleltem.
Berúgtam, s szeretkeztem.

Így mennek a dolgaim
kedves barátom.

Fa a síkságon

Szorongok észrevétlenül
magamban, míg a teher
a terhemen ül, s
nevetve lógatja lábát
magányom üres teraszán.

Inkább elrejtőzöm a
fámban, s gyökeret verek.
Úgy döntöttem, tovább
már nem megyek.
Virágot bontok, s meghalok.

A látszat csal

Üres tekintetben
elmerülve úsznak
a gondolatok homályos
elméletei.

Szomorúak, de
boldognak látszanak,
ha kiülnek az arcra,
ami védő-maszkként
téveszt meg másokat.

S vajon önmagunkat?!

"sokk" hűhó semmiért

Csendes őrület a
percek pillanatában
rejlő változatlan kövület.
Eltűnik szavakban a tett.
Az érintettek elégedetlen,
mosolygó, önelégült kisbolygók
az órák galaxisában.

Nincs fénysebességgel
száguldó evolúció, csak
mutáns-tudatú, idő-függő
ember, ki önmaga s
mindenki ellen
a legpusztítóbb fegyver.

Égő emberek

Leveszem arcom
emberi részét, s
átformálom mássá.

Megkeresem lelkem
azon részét, amivel
tükörbe tudok nézni..,

aztán drága benzint
locsolok rátok, hogy
megtudjátok a
kiszolgáltatottságot..,

majd égő fáklyával
közétek sétálok, s
kényszerítelek titeket,
hogy változzatok meg.

A vágy

A hiányod szellemeket
táplál szemem üregében, s
fájó szerelmet mérgeznek a
magány nevében Kedvesem...

...ma így, holnap úgy...

Papírkutyának szalonna

Papírkutyák áznak vécék
ökoszisztémájának
legfényesebb galaxisában, s
a gondolat mondanivalójának
értelmet keres a nyelv
franciázás közben.

Szemből serken a nedv, a
könnyű könny...
Jöhet a rosszkedv.
Persze csak egy deci, hogy
ne akarjak könnyelmű lenni.

S ugat mindenki, aki
nem harap.., s
elmesélem a szalonnának és
hagyok maradékot a kutyáknak...

Nem hét mérföld

Az előző másodpercek
pillanatából merítek, élek.
Már nem vagyok gyerek,
de ebben a percben
most nem szenvedek.

Remélem a reményt, s
eljátszom gitáron az
elmém, hogy hogyan
szeretkeztem az úttal...

(Végigmentem).

Tényleg kígyó volt, de
nem hét mérföld, inkább
egy életen át nyitva tartó bolt...
Ég és föld.

A valóság rabszolgája

A valóság káprázik
könnyes szememben, s
velem játszik itt
az életben.

Ribancként használ,
egy nem számító lényként,
kezemben ezüst kanál
mézes madzagként.

Véres csíkok a hátamon
mutatnak festmény hatást, de
még bírom, s
rajtam a vesztes palást.

Pórázom el nem engedem, s
magamat vezetem...

Magadat, önmagadtól

Van egy fegyverem...
Az az igazság, hogy több van,
de fel nem fedem.
Elégedjetek meg azzal,
amit láttok, mert
ha éreztek is, lehet
elbuktok.

S felállni nehéz, ha
nyomaszt a súly, s
hív a mély...
Én nem válaszolok, s
"pisztolyt" rántok
arcom izmaival és
természetes maradok...

Talpraesetten kacagok...

Szeress akkor is ha...

Megevett szavakat emészt
a szerelem utolsó cseppje.
Keserű ízétől fintorog a
boldogtalanság perce és
kígyót eszik reggelire, ami
marja minden nap, s
lelke kiszárad...

Mosoly játszik gyenge,
meggyötört ráncokkal
rúzsos ajkak szélén, míg
le nem ugrik a bátrakkal, s
túléli a végén, ami egy új
kezdete a kisírt szemeknek, s
új munka a zsebkendőknek..

Torokban gombóc, szívben
elfojtott vágyak várják
kiérdemelt keretben, hogy
kitegyék és lássák,
nem történik minden hiába, de
ezek a dolgok ilyenek.
Csináljátok. Menjetek...

Szociális evolúció

...nincs megalkuvó gazdag
tevehajcsár a látóhatáron.
Átalakította őket az agyag,
amit mi gyúrtunk lóháton...

(s közben)

...elveszett gesztusok haldokolnak
partra vetett halak formájában,
mások álcázott boldogságban szomorkodnak...

...szavak vannak mindenütt, de
már nincs jelentésük.
A cselekmények csúnyán
vonszolnak maguk után, s
mindenki néz szépen felöltözve és
nagyon bután...

A szerelem, mint olyan...

Dübörög a had, s
felém tart...

Legyen! Te akartad.

Lábnyomokkal teli arcom
lecserélem miattad, s
áldozatos tettemért,
áldozatot kell hoznod.

Hogy miért?!

Ennek így kell lennie, s
nem kell olajat cserélni benne.
Működnie kellene, de
Te törött fogaskerék vagy,
egy véres szálka a szememből...

Nem tudsz semmit a szerelemről...

Lélegzet visszafojtva...

Kitárt szárnyakkal állok
egy magaslati ponton, s
mélyre zuhanva meditálok a
szélrózsa minden irányába...

Nem mozdulok...

Árva, belső tekintet mér végig,
de nem az elejéről, hanem
ahonnan kezdte és nézem
én is a tetejéről, milyen
nagy a világ bennem...

Eltévedtem...

Nem is itt kéne lennem, s
nincs térképem nekem.
Arcomat elgépeltem fényképezővel,
majd az ugrásra készültem...

Elrugaszkodtam..,megtettem...

Landolás után törött
szárnyaimat gyorsan levettem és
a sebeimet nyaldostam franciásan,
aztán örökre eltűntem...

Halál, élet, köztes lét...

A halál könnyében fürdő
véres keserűség flörtöl egy
áhítattal szeretkező
hülye téveszmével.

S míg az élet elássa magát, s
elszív egy cigarettát, addig
én nézem, hogy nem
csinálok semmit sem.

A köztes lét vakargatja farát és
nevet ezen az egészen.
Rángatja vállát, s
őszintén beszél részegen.

Amikor vége az egésznek,
minden jelmezt levetnek, majd
teniszezni mennek és
leszarják az embereket...

egyedül velem

Látod?

Nincs itt semmi.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Itt van minden.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Nincs itt senki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?
Itt van mindenki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Látom...

egy-pár beszéd

"Hegesztek egy szemüveget magamnak, amin
át úgy látom az emberek világát, ahogyan
most nem igazán."

Mondom az agyamnak:

-Elfogyott a nap.
Mondj valamit másoknak és
ne bújj el mindig...
Tudom élsz, s itt vagy addig, míg
el nem mész.

Mozdulj meg! Tegyél valami olyat,
amit idáig nem...
Látszol és nem vagy egy senki!

Így lát téged félig üres tekintetem.

(kérlek)

Ne mutasd a hátad, inkább
fordulj meg és mondd el, ahogy
te akartad, s maradj még.
Ne menj el!

Egy tükör állt közénk.
Emlékszel?
Ő a miénk. Láttam ezzel a szemüveggel,
míg ki nem égett a villanykörte...

Viszlát reggel!-

Széchenyi utcai gondolat

Résen keresztül nézem a
világ brutális színjátékát.
Nem a súgóban süllyedezem és
nem is én rendezem.

Statiszta arcom minden
egyes mimikája, amin
kiül lelkem búja, bánata.
A boldogság más tészta.

Elkavarva ízlelgetem
szaftos szerelmem, s tágra nyílt
szemeimmel szórok szikrákat, s
alélva dobálok párnákat.

S dacolva az utcák droidjaival
küzdöm le félelmeimet hasztalan.
Résen keresztül nézem, hogy
vak vezet világtalant.

Éhes napok

A napok egyre nehezebbek,
negatívumok hizlalják őket.
Könnycseppek beszélnek
üres zsebeknek, de
hiába. Semmit sem tehetnek.

Bevallott adók várják
jogerős ítéleteiket, s
rácsokat lesnek, hogy szokják.
Mások játsszák el életüket, mert
egy ócska divat lett.

A busz nem visz sehová,
a test beteg lesz, s
mentővel bárhová.
A sóhaj hangos lesz, s
mindenki bámulná...

A napok egyre nehezebbek, mert
minket esznek meg.

Zöld füst-erdő

Kígyók marta szavakat
nyel az éjszaka.
A hold mosolyog nagyokat, s
vérzik a sötétség nyaka.

A vágóasztalon filmet
ragaszt az áhítat, s
cenzúrák züllenek, a
képernyő nyugtat.

Pillanat-csend terül és
már vége...
Most a zaj örül, s
könnyes a szeme.

Embert szívó marihuána
fogalmazásgátlót röhög, s
kígyó marta szavakat
nyel az éjszaka.

Elképzelhetetlen

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem, de nem tudom...

Milyenek?...Hát ilyenek.

Újgazdagok fénylenek
vakítóan átlagembereknek.
Orrukba légy repül és
valóságmentesek lesznek.

Beszéd stílusuk érthetetlen
módon nincs szótárazva,
aláznak feketén-fehéren, s
pénzt számolnak sétálva.

APEH kiskapukon bújnak be
magas pozíciójú seggekbe...
Garzonból kastélyba,
kastélyból a mennyországba.

Az ilyenek nevetnek üres
elhízott fejeknek és istennek, de
mindent elfelejtettek, még
azt is, hogy honnan jöttek.

Agymosottak

Halott eszmék zombulnak
a mának és tapsolnak
üres, elcsépelt mondatoknak.
Közben mosolyognak.

Hátamat feléjük fordítom,
szememet kinyitom és
azt ordítom:
-Ébredjetek!! Érjen véget a rémálom!-

Nem történik semmi.

Mindenki a senki.
Nem vezet sehová az
emberek lebénult tettei.
Mit lehet itt tenni?!

Úton hazafelé

Zuhanó gondolatok áztatják
elgyötört agyamat.
Esőben sétálok, üvegből
bort iszok és felhőket
bámulok.

A fejemben koptatom cipőmet
mióta járok és tudom
az eszemet.
Azelőtt meztéláb rúgkapáltam.
Kíváncsi és elégedetlen voltam.

(most)

Járok az esőben, de már
véget ért a pubertásom.
Valahová zuhanok vissza,
ahol megrág az idő vas-foga,
aztán kiköp undorodva.

Tocsogok a gondolatokba, s
fejjel beleszálltam a boromba.
Nem vagyok szelíd, se goromba.
Kalap van rajtam és úgy
nézek ki, mint egy mérges gomba.

Hazaértem...

Lezüllött világ

Elmerültem vizes rongyként
emberi fertőkben a ma utcáin.
Most itt vagyok túlélőként,
felnőve a kor bölcsességein.

Tiszta teljesen már nem leszek,
csak ha a tisztító tűzbe veszek.
Az élet higéniája nem megfelelő,
rakás szemét lesz a jövő.

Bűn gyermeket szülni a jelenbe,
mert ő lesz az utódok szemete.
Koldusként fog élni, vagy robotként.
Gyilkol, s betör majd alkalmanként.

Irányított zombivá lesz, a
mozgása darabos, tekintete üres.
Ereje elhagyja idő előtt, s
nem veszi észre, hogy felnőtt.

Száraz igazság égeti torkom,
így van ez, én mondom.

Ne keressetek

Kedves szavakat vártam e néma,
erkölcstelen világtól, de
szomorúan csalódtam.
Nem várhatok semmit másoktól.

Elmém feltekerem villára, majd
erőszakosan magamba tömöm.
Felkapaszkodom egy villámra és
végleg elköltözöm.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Lelkem a fizető eszközöm és
testem az albérletem, ahová
többé nem megyek vissza.
A szomszéd csigaházat kiveszem,
aztán átcsúszok a túloldalra.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Többé ne keressetek!
Eltűntem a homályba,
meg ne leljetek...

Suttogó üvöltés

Emlékeink, csontjaink
porladnak az idő szelében.
Elfelejtődnek gondolataink, s
hunyászkodunk büszkén a tükörben.

Énekeink nem hallatszanak,
cselekedeteinknek nem adunk súlyt.
Gyermekeink elbutulnak, s
nem engedünk magunknak több mosolyt.

Ki kell törni ebből az állapotból,
különben minden odavész, s
ami marad az evolúcióból, azt
többé nem fogja fel ész.

Látom, ahogy porrá leszünk, s
hátakat támadunk.
Gyűlölet csírázik bennünk, mert
rossz úton haladunk.

Vakokká, süketté, némákká és
butákká változtunk.
Nem kell mondani imát, hisz
nincs nekünk urunk..,

..csak mi és magunk vagyunk...

Rendezetten szétesve

Sínek közt darabos
mozgás késztet szétesésre.
Egyik kezem ragasztós a
másik nem jó semmire.

Reggel közmunkások
raknak rosszul össze,
bérükből cigit, piát vesznek...
Meghívják egymást egy rövidre.

Én meg csak kamillázok és
a teámban úszkálok.
Azbeszt nélküli szemeim
égnek, de tüzet nem oltok.

Követem tovább a párhuzamot.

Hangos gondolat a pultnál

-Töltsd tele a poharam
kedves barátom.
Szomjazom borvirágos züllésre,
a kabátom elhagytam, de
ne hányd a szemere, hogy
ennyit innom nem kéne.

Nem voltam mindig ilyen.
Tudom! Nem áll jól nekem.
Hazudok. Ilyen az életem.
Állatnak képzelem magam,
pedig embernek születtem.
A különbség az, hogy az
állat emberséges, míg az
ember állati nevetséges...

Nem is értem az evolúciót...
Tölts még egyet, hadd aludjak egy jót!-

Isten nélküled

Láttam elszökni
istent mindenhonnan.
Így kell nevetségesnek lenni,
hátat fordítani kábultan.

Szent keze legyint,
egy autót leint és
felszívja a csíkot, amit
én húztam ki az imént.

Menekül magától távol,
húst tartósít és számol.
Mire ezzel végez, engem
az egész család gyászol.

Találkozok Hoffmannal, s
tovább repülök magammal.
A mennyországot nem lelem,
hát isten veled istenem.

Szociális sötétség

Elfordult tekintetek
merednek egymás mellett és
integetnek a semminek, mégis
nagyon élvezik az egészet.

Vállukat rángatják, mert
nem igazán tudják saját
életük hívószámát, pedig
mindenki a fülén tartja a telefonját.

Idétlenül mosolyognak, de
ott legbelül zokognak
észrevétlenül önmaguknak.
Tetszelegnek tükörben a világnak.

Ha felém fordulnának
meglepődnének és bámulnának,
majd bölcsességet szimulálnának,
s tudatlanul virágot adnának a halálnak.

Jön a vég

Gyalogol az ember, míg
el nem fogy egyszer.
Az idő megmarad, az
élet elkopik, mint
a fontos szavak.

Feledés az úr, aminek
sziluettjét sem látja a múlt.
A tinta fakul, a papír elég...
Jön a pillanat, jön a vég.

Nincs hegesztőpáka, ami
újra összeforrasztana.
Nem lesz itt senki és semmi.
Az élet az ajtókon
hiába kopogtatna.

Eltűnik az ember, mint
mondottam egyszer régen...

Íztelen leves

Kiszívott, száraz bőr arcokon
lobognak lágy szélben, s
túl minden tudaton
bujkál illúzió-reményen egy
meg nem válaszolt kérdésben
mindennek a válasza.

Nincsenek agyonütött szavak, se
kimondott szép mondatok.
Betűkre készített ajkak
választanak halált maguknak
sablonos éttermek előtt, ahol
kínok közt éhen pusztulnak.

Üres az étlap...

A szegények feledésbe merültek
szakadt búváröltözékeikben...
Többé nem jönnek vissza, nem
integetnek, emlékeik suttognak
a szélnek. Hiába a süketnek.

A farok csóvál

Néha feledem, hogy
ember vagyok.
Állati ösztönöm
kiterjesztem, s
minden fánál megállok.

A parkban embert
sétáltatok erős,
rövid pórázon.
Pofával a távolba
pillantok, aztán
nyüszítek és sírok.

Örökre így maradok...

Elkopott isten

Lógó láb felhőkről,
égő arcok láttán
habozik esőtől
áztatott veréb módján.

Gondolat úszik,
akarat gyengül, míg
a jövő haldoklik.
Közelben halál ül.

Elporladt csontok szélben
vitorláznak orrlukaknak
hosszában, széltében.
"Edzőcipő nyulaknak"...

Semmi nem végződik
teljes végeredményben.
Kérdőjel kérdezősködik.
Hasztalan kutat elmében.

Lóg a láb fentről,
nem messze fejektől...
Már nincs, nincs
kérdés istenről.

A ma vér-ága

Dobok egy hátast hajnalban.
Nem lovat, csak magamat
keresem hasztalan...

Műkörmeimet csontig rágom, mert
ilyenné lett a világom.
Önmegsemmisítőmet bekapcsolom,
cigarettámat elszívom, sörömet
megiszom és azt kívánom, hogy
ezt az egészet ne kelljen kihánynom.

Persze aztán kidobom, mint
egy hátast hajnalban...

Eső ellen kép-ernyő

Hozzám ért a bánat
kiszáradt ajka, s
felvette búmat, mivel
van saját technikája.

Én nem kértem, hogy
reklámot készítsem.

Unicumként iszom
keserű könnyeimet.
A társadalmat lerázom, s
keresem az értelmet.

Túl régi ez az állapot.
A megszokás unalmas
berkeiben barangolok.
A kísértés hatalmas.

Inkább szomorú maradok, s
negatívban tovább pózolok.

360

Az éjszaka báránya
legel az utcán, amit
kihúztam az útra
szippantja magába, s
fekete kabátja teszi
rossz benyomásba.

Éhes farkasok állnak
zsúfolt bankok előtt és
hiénát játszanak.

Zoknikötők, öltönyök,
gondolkodó naplopók
nagy tekintélyben.
Ravaszul és éhesen
fintorognak a tévében.
A fingjuk sem büdös, csak
szponzoruk dühös, mert
elfogyott a pénz és
így nagyon nehéz...

...ballagok az utcán.
Meggyújtom cigarettám, s
körbenézek.., megyek tovább.

Az én érzetem

Csavarogtam a testemtől távol, s
kiléptem ebből a világból.
Többet erről nem mondhatok most.

Elfelejtett gondolatokból rakok
össze egy egész sort.
Arcom változik a szánalomtól.
Így felismerhetetlen maszk, ami
mindig más és más, különböző okokból.

Kígyók marnak minden nap és
alkalmanként kicsit meghalok.
Néha nem ismerem magamat...
Az sem biztos, hogy ez én vagyok...
Így csapom be az agyamat.

Változok, s mégis ugyan az maradok.

Járom az utam

Járom az utam...

Megtisztel az élet és
én mindig mondtam:
-Őrizd magadban a képet.-
Abból tudtam, hogy
hol kezdtem, honnan indultam.

Néha nehéz volt, s elbuktam.
Az égre néztem, s felálltam, a
dolgok elsuhantak mellettem,
mégis ember lettem...
Sírtam, nevettem.

Járom az utam...

Éberen és ájultan
az értelmemet kutattam.
Erdőkben, s mezőkön háltam
kipottyanva a társadalomból és
a tudatomat méregtelenítettem
önszorgalomból.

Járom az utam...

Csak a sajátomat tapostam
önzetlen lázadóként és
ez ma sincsen másként.
Járom az utam.., még
járom az utam...

Köd-emberek

Divatos, hazug gesztusok
mosolyogva szimulálnak.
Minden megengedett, de
nem gyilkosok.

Észrevétlenül tovább butulnak.

Csendben figyelem őket a
harmónia-takaróm alól.
Szánalom élesíti szememet, de
nem szállnak le a magas lóról.

Megromlott test díszeleg az
arra nem kijelölt helyen és
szemétkedve szeretnek, így
becsapva az életet...

Holtpont

Távolba merengő
üres tekintet formál
gondolatból víziót.
A hormonok szerelmet
építenek, s csekély
siker érzet szoptat
kicsi reményeket.

Nincs világ.., csak
ember van...

Hűvös eszmefuttatás
folyik elmék tornatermében.
Megszült a csend...
Apa lett a kiáltás.

A távol közel jár, de
nem érkezik meg soha...
Elérhetetlen, mint egy
tavalyi nyár...
Ez mindennek a halála...

Az ember élete

Elment a világ
lábat mosni.
A virág el
akar hervadni,
én idővel meg
fogok változni.

Önmagam maradok.

Unalmasan változatos
karakter az ember.
Gondolkodása irtózatos
pszicho fegyver.
A halál lassú és gyors,
így valakinek szenvednie kell...

Így bánik az élet minden emberrel.

Non-stop

Sápadt holdfénynél
vegetál a denevér
csüngő árnyéka...
Csendes az éjszaka
visszafogott élete.

Talán egy szikra kellene,
hogy minden megváltozzon.

Az éjjel-nappalik kopnak,
gyorsan használódnak, s
alkoholtól alélva fiatalkorúak
nézik betonon a rókákat
nem állatbarát módon.

Beszélnek, lapozzák a szótárat, s
értelmetlenül lovagolnak a szavakon
sápadt holdfénynél.

Akit nem látunk, az nem létezik!?

Tovatűnt fények hiányoznak
a halványuló reménynek.
A kilátástalanság örül,
felesége kétségbeesést szül.

Kopár elmék síkságán vándorol
az értelem hiány.
Tekintete elégedett, mert
a megmaradt tudásra szemet vetett.

Őrlődő szorongás gyilkol
legyengült érzelmeket valahol.
Arcok helyett hátat mutat, s
oldalakba fúr a kíváncsiság lukat.

Egymásnak láthatatlan lények
a buta, önző emberek...
Én is itt vagyok, de nem láttok.
Pedig integetek...

Gondolat-ködben

Elindult percek között
hánykódik egy pillanat.
A tekintet merev, ott a
gondolat-köd fölött
tanyázik, s nem kelt riadalmat.
Káoszt fűz elméje köré, s
érzelmei utat törnek felfelé..,

...de nem szabadulnak többé.

A börtön látomásaiban szereplő,
gyenge statiszta karakterében
ájultan tetszelgő pozitív vágy
itt nem tör elő. Ketyeg az idő...
Hánykódom én, akár ő...

Bezárul a pillanat.

Felszabadulás...

...ha ennyit töprengek..,
lemaradok az életről, mint
az öreg bölcsek, akik
mertek álmodni a jövőről.

Levetem tönkrement páncélomat, s
közétek ugrom.
Megosztom gondolataimat, s
engedem magam élni úgy, ahogy tudom.

Társasház lesz a lelkem, s
nagy játszótér a szívem.
A boldogság szirmaiban hemperegve
búmat többé meg nem lelem, hisz
nekem ott a szerelem...

...tágas égen andalgok...

(taszítva)... üres fejek.

Agresszív aurák távolítanak el
érző, társadalmi harmóniákat és
az élni akarás éberen figyel, hogy
hogyan lökjük el magunktól másokat.

Elakadt szavak állnak
sorban torkok ajtaja előtt, s
értelmet szimulálnak egymás háta mögött...

A betűk elvesznek a részletekben, a
mondanivaló meg kiabál a háttérben..,
de már mindenki süket...

Üres beszéd ez senkikhez...

Hiányzó lány

Sóvárgó gondolatokat fékez
idilli magányom szürke felhője, s
kínosabbá teszi a pillanatokat,
melyek sorban állnak előtte.

Ki nem sírt könnycseppek bujkálnak
az arra kijelölt helyeken.
Kemény szív bünteti őket, de
az érzés szinte elkerülhetetlen.

A teli, üreset játszik a
szerelem kicsiny fájdalmával.
Kedve szerint a plafonig mászik, s
megküzd rossz álmaival...

...hiányod kikészít minden szavával.

belátó

Minden perc kitép belőlem valamit,
amitől egyre kevesebb leszek.
Pótolni kellene lényem darabjait,
de a részletekben elveszek.

"nem látszok ki magamból"...

Tudattal rendelkező androidként
nőttem ki a világból, s
most hervadó virágként
kúszok elő sötét magányomból.

Rosszkedvem tervként ragyog
sápadt arcom előtt, s
lop egy érzéketlen csókot.
Akkor történt, hogy megölt...

Az idő soha nem hazudik...
Halállal keresztezi a jövőt.

( játszótér)

Hazug szavak folynak fülekbe, s
megitatják elménk központját.
Leszedált, s mérgezett reményeinkben
ápoljuk lelkünk minden zugát.

Lejárt szavatosságú szókincsek
tömörödnek üres hallgatásba,
majd sötét feledésbe merülnek, s
az embernek nem lesz több tudása.

Megtört testek mosolyognak a múlt
sűrű, homályos pillanatain, ami
nem is biztos, hogy úgy volt.
Csak merengünk a gondolat butaságain...

Átlépünk a depresszió határain,
szemeinket keserű könny marja, mert
iszonyú lassan megy végbe a kín, amit
kételkedésünkkel együtt a mazohizmus hajtja.

Játszunk, miközben halálos
betegek vagyunk, aztán meghalunk...

Téveszmés emberi reakció

Megkötözött érzelmek
kiáltoznak a semminek.
A tükör üres tekintettel
szemléli, ami nem kerülhető el.

Az illúziók mindig ugyan azok,
amikor magányos vagyok.
Tudatosan hazudok magamnak, s
elhiszem ezt az agyamnak.

Érthetetlen emberi reakció ez
a bemesélős hallucináció.
A tűnődés fonalából kötöttek.
Megcsináltak és gyötörtek.

...talán én voltam. Magammal...
leláncoltam testem a gondolataimmal...

Magányom terasza

Néma minden nesz.
Mozdulatlan őrület
bűvöl, lassan körülvesz.
Utánozza a levegőmet.

Mély téveszmében csoszogok
papucsban, köntösben...
Szinte elmémen robotolok
magányom völgyeiben.

Képek villámlanak szemüregem
kiaknázott bányáiban, s
végig elhitetik velem, hogy
képzeletem szárnyal a valóságban.

Egyedül nézem maszkom
elgyötört dublőrét, s
kitép mindent a gondolatom...
Fáj ez az üres lét.

Átalakult aurám teraszán
halt meg az ember, ki
oktalan okán, önmaga ellen
a legjobb fegyver.

...néma minden nesz.
Hiányzol és kellesz.

Óceán

Hullámzó tükörben
látszik a kék ég.
Olyan, mint
amilyet képzelnénk.

A látóhatár messze rejtőzik, s
elfáradt nézni a szemem.
Itt nincs út, csak a
végtelen.

A nap ma utoljára nyújtózik.
Előtte a víz tükrébe mártózik, s
tovább halad éltetni.
Elringatva alszik a nyugalom..,

...mint egy idejétmúlt álom.

Elme-hasadék

Árválkodik síró arccal a magány és
keményen belövi magát egy
meztelen gondolattal, s arra
készteti agyát, hogy saját
testét erőszakolja.

A tükörben ikertestvér győzködi magát.
-Belőlem csak egy van!-
S elérte az őrület határát, de
már nem tudja legyőzni magányát.
Könnyeit zsebkendővel letörli és
a tükröt tovább nézi...

Mereng(ő)

Bolond beszéd : Magammal

-Néha nem értem a lényem, ami
a karakterem szellemi világa.
Testem a vára.
Az értelem megtelik tudattal
ezen a helyen és egy
hörpintésre kiiszom.-

-Rögvest szóhoz jutok, de
itt még új vagyok, s
magam előtt hunyászkodom a
padlón, dicsőítő szavakat harsogva.
A szánalom ásta el az önbizalmam.
Ezt meg kell értenem...

Tekintetlen

I.

Elszökött tekintetem keresem, de
nem találom ezen a világon.
Elmém a könyvem, az
én archívumom.

II.

Az idő leragadt pacni a térben, s
kitágított tudatom látóterében
araszol a mozgás fizikája.
Szája tátva..,

III.

...s levegő után kapkodva
markol a levegőbe.
Zárul a csapda ajtaja, de
nem lett bölcsebb tőle.

IV.

A látóhatár távoli menedék.
Korunk illúzióját bujtatja
bőrünk alá, s
elménk mélyét kutatja.

*******************************************
http://www.youtube.com/watch?v=leN39iDVbAE

(a pillanatot tartom kezemben) (Tom)

Ébredések

Itt van a nagy semmi, s
az evolúció utolsó darabjai
közt keressük a határt, de
rég átléptünk rajta.

Csak előre nézünk
bele a vak világba, pedig
minden ott van mögöttünk, s
ez a bölcsesség magva.

Bennünk van, de
gyakrabban kell öntöznünk, s
mire lemegy a nap
talán felébredünk.

Az utca embere

Utcák és emberek
komoran füstölögnek.
Ráncos az arcuk, s
koszos a ruhájuk.

Kopott kabátban
moly szagot terjesztenek, s
vissza fogott sírásban
tömörülnek a gondolat-menetek.

Az utcán emberek
vertek tanyát, s
Magukban füstölögnek,
kergetik az élet álmát

Szem becsukva, tenyérbe
maszk tapadva.
Nem lát, s
hizlalja baját.

Utcák és emberek.
Háborúk, fegyverek, s
remegő kezek az
ég felé merednek

Elfelejtett ima száll...

Nálam találkozunk

˝Láttam néhány mosolyt alig örvendő,
feszült arcomon, melyet látsz és
mégis elfordul az összkép lépten-nyomon,
hisz látóköröm egy ismeretlen kanyon,
ami mások által járhatatlan, s
feltérképezhetetlen világom
rajtam kívül lakhatatlan, s
szellem-vándorként búvárkodom magamban
oxigén és mozgás nélkül öntudatlan, akár
egy pár őszinte mosoly, amit
az arcomon láttam, mikor
a te arcodat kutattam az
úton belső világomban."

Érintések

Egy láthatatlan masszában
szeretkezik a sejtelem az
önbizalomhiánnyal
halálos párosításban.

A tapintatlan tapintás késsel
döfködi a bizalmat.
Messzire szálló kiáltás
felébreszti a riadalmat.

Menekül az érintés,
rohan megértésért, könnye
gyöngyszemként hull és
könyörög életéért.

Poros utcák

Utcákon ballag az orrom, s
mélyeket szippantok.
Fel kell gyorsulnom.

Sugárúttá építem a tudatom
szűk sikátorait, s
magamat is feljavítom.

Követhetetlen utazásom
maximális teljesítményű, s
fénysebességű minden gondolatom.

Törekvő, kisimult arcom
érinti a kábulat melleit, s
megnyalogatom.

Nem jöhettek utánam tudom, de
most tovább kell ballagnom...

(csapda)

Elszállt felettem mindenem, s
mozdulatlanul nézem.
Beleragadtam a térbe.

Megállt a pillanat, s
úgy maradt.
Nincs szükségem levegőre.

Hideg és dermesztő, ahogy
lefagyott az idő, de
nem fázom.

Most így látok, mert
elektronikus vagyok.
Egy túlélő a pillanatban.

Kemény élet

Eldobott agyakat szedeget
a tudatlanság IQ. tesztje.
Egy letűnt segédmunkás sziluettje,
minimálbérért dolgozó álmodozás.

Hanyatt vágódott, csalódott vágyak
sírnak a földön fekve,
kezükbe szórólap szóródott.
Így, aprópénzt keresve.

A beton már melegszik, de
puhább, mint egy matrac,
ebben az életben nem lesz sose és
másikban sem. Ez az utcák kemény élete.

Életem darabkái

Gondolataimat felszúrom tűre,
mint a lepkék gyűjtője, s
nézegetem őket minden nap.
Tegnap is és holnap.

A raktár teli törött emlékekkel,
amiket sosem ragasztok össze.
Elmúltak. Nekem nem kell.
A bölcsesség itt van a zsebemben.

Titkokat rejtegetek, de nem olyan
nagyok, hogy megjegyezzem mindegyiket.
Az asztalnál leporolom életem
történetét, s tovább írom még...

Vírusos vásárlás

Emberek esnek be a boltokba, s
porcelánként törnek össze.
Út a pokolba, s mindenkinek
megy el az esze.

(nem jön vissza)

Arcukon értetlenség ül, együtt
a kifejezéstelenséggel.
Egy harmadik bizonytalanságot szül, s
nem megy semmire a segítséggel.

(kár körül nézni)

Élő-halottak diszkóznak mobil-zenére,
Előtte beestek egy üzletbe és
olcsó bort vettek. Agyukat otthagyták.
Később gyomorból ki, s újra a fejbe.

Veszélyesen buta lények.
Osztozom velük, s vásárolni megyek.

Tej-fehér mámor

Találtam egy virágos rétet.
A kifutópálya szélén
terült el.
Amikor felszálltam nem
hittem el. Repültem!
Pedig lekéstem a gépem.

A mező felülnézetből nem
olyan, mint másfelől.
Szép, szártalan illatszőnyeg.
Cocain-ként húzok belőle
hosszú utcákat, s felszívom.
Hibátlan leszek tőle.

Egyenes gondolatokban úsztam
háton és gyorsban.
Néha toporzékoltam hasztalan
a tilosban, s ártatlan
gondolatokat szórtam ki
a fejemből.

Találtam egy...