Más lenni. Változatlanul.

Sosem változik semmi, s
mégis minden más...

A napfelkelte oly távoli, s
az esélytelenség annyira közeli,
hogy arcomon dermedten ülnek a kétségek...

Fel kellene ébredni,
megpróbálni ébernek maradni...

S le kell győznöm magamat,
új szemszögből nézni világomat, hogy
elviseljem embertársaimat...

Nehéz megváltozni,
ha kevés az akarat...

S könnyű megtörni, ha
az élet nem mutat utat és
csak rágom a számat...

Sosem változik semmi, s
mégis minden más...

Belőtt féreg..

… egy klausztrofóbiás fába szorult féreg,
befordult paranoid érzelmekkel arra vár,
hogy magányosan érje a halál olyan formában, ami
illik hozzá, és nem alacsonyítja le, mert
kisebbség érzete krónikus családi örökletesség…

… Visszatérő rémálmaiban cipő-talp mintázatú, egy
partfis és egy szemét-lapát árnyékában, s
ennek a képnek a kerete, egy
féreg irtó sziluettje, amitől
hiszi, hogy belőheti magát vele…

Nálam találkozunk...

…˝láttam néhány mosolyt alig örvendő,
feszült arcomon, melyet látsz.
Mégis elfordul az összkép lépten nyomon,
hisz látóköröm egy ismeretlen kanyon, ami
mások által járhatatlan, s feltérképezhetetlen világom
rajtam kívül lakhatatlan, s
mint egy szellem-vándor búvárkodom magamban.
Oxigén és mozgás nélkül öntudatlan,
mint egy pár őszinte mosoly, amit az arcomon
láttam, amikor a te arcodat láttam az úton
a világomban…˝

Érzelmi kontaktus.

Ne nézz így rám nagyon kérlek!
Még megijedek, és elrohanok
anyám szoknyájához, hogy
könnyeim felitassam…
Érted?!

Ne üss meg engem kérlek!
Legóból építettek, széthullanék…, s
ne utálj, mert
én szeretlek Téged…
Érted?!

Nézz…!
Nézz úgy rám kérlek…
Tudod!? Úgy…
Úgy, mint a szerelmesek…
Mert én nagyon szeretlek Téged…

Érted?!

Szemhunyásnyi idő.... (keserű íz, a számban)

Lehunyom szemem...

Látom minden gyűlöletem.
Látom megmaradt szeretetem és
összegyűrtem mindazt, amit
eddig éreztem...

Látom a születésem, s
látom növekedésem...
Látok egy kicsi angyalt idebent, s
rajta látom könnyem..,

mely kicsípte selymes bőrét sebesen.
Savként marja lassan, csendesen.
Csukott szemmel nézem...
Nézem, hogyan lesz végem.

Látom felnőtté érésem, s
látom, hogy elvesztem...
Látom szenesedett testem, s
látom, ahogy semmivé lettem.

Kinyitom szemem...
Látom, hogy semmi sem maradt belőlem.

Rózsák és virgácsok. (Köszi szépen)

Köszönöm a rózsákat…, a
rózsákat, amik eddig
nem vártak…
Nem vártak, mert
nem voltam elég jó, s
nem kívántak…

Azóta sem vagyok jó…,
se rossz,
se gonosz…, de
köszönöm a rózsákat…, a
rózsákat, amik eddig
nem vártak…

Köszönöm a virgácsokat…, a
virgácsokat, amik eddig
rám vártak…
Rám vártak, mert
rossz voltam, s
megkívántak…

Azóta is rossz vagyok,
meg (jó)?…
Az álmodozó, és
köszönöm a virgácsokat…, a
virgácsokat, amik eddig
rám vártak…

Köszönöm a rózsákat…
Köszönöm…
Köszönöm a virgácsokat…
Köszönöm…

Minden vagyok.

Hipnotikus méreg vagyok, egy
elcserélt csecsemő az utcán,
kosárba rakva, mint a virág-csokor…

Sajnálatot sugárzó nap vagyok, aki
nem éget meg, csak megkóstol, mint
egy melegszendvicset nagyszünetben…

Emberi gépezet vagyok, a
természet ölén ücsörgő
bonyodalom labirintusa…

Csónak vagyok, s az érzelmek tengerén
hánykódva léket kapok, s úszva sietek
a biztos halálba…

Lüktető hormon vagyok a
libidóm limuzinjában, amivel
eljutok bárhová…

Saját utasom vagyok a
világ eme színpadán, egy túlfűtött
statiszta buzgó vágya…

Több mondat vagyok, egy
papírlapon grafittal megcsinálva, akár
egy egyvonalas rajz az arcomon…

Vagyok…

Minden vagyok II. (Néma semmi)

Néma vagyok…
Egy igazi csend
ennek a fertőnek
legsötétebb
homályában.!…

Pszt!…

Lappang bennem a
kém, s
lelkemtől elkerekedik a
szeme, majd
kihuny belőle a
fény örökre…

A tengerek
mélységeiben
rejtőzöm, a mélység
Legsötétebb
Árnyaként, s
himbálózom hintaszékként
időnként…

Ez az én
áramlatom, mint
Földnek a ˝Golf˝…, s
én vagyok a saját
mélységem, s
állatom is…, egy vadász és
préda is…

Láthatatlan ördög
vagyok, egy régóta
˝megszentelt˝ helyen.
Tán a kocsma egy darabja,
egy néma vegetáló
fontos alakja…

S ajkaimat rágva
tovább tűnődöm…
Néma vagyok…

Hóhérok. (Be)etető.

Szépen lassan
leveszem az arcom, s
közétek dobom...
Tépjétek szét, s
mint szánalom
legyetek gyermeteg
hóhérok...


Nektek adom
testemet, amit
arc nélkül nem
ismertek meg...
Egyétek, rágjátok
ebek módjára, Ti
szánalmas állatok...

Büszkeség nélküli ember!

Büszkeség nélkül menetel az ember
sóvárogva jobb életért.
Elveszítvén a ráragadt,
elmúlt idők bölcsességét…

Masíroz, mint a barom, s
repül, mint egy kő…
Ki tudja merre repíti a szánalom
eme rohanó világban?!

Csak a levegőt markolja tán,
kemény tenyérrel, üres zsebbel
az idő groteszk múlásán,
büszkeség nélkül ember módján…

Egyszerűen, s szegényen…

Ébredj hazaszeretet!

Elaludt ősi vénánk
Nem ébredezik, s
Kézen fogva sétál
Becsukott szemünkkel.

Ébredj hazaszeretet!

Rohan a világ, s
Nem áll meg kérdezni.
Bennünk a válság,
Ki kellene űzni.

Ébredj hazaszeretet!

Fogni kéne a
Testvéri kezeket, s
Újra értékelni azt,
Ami a szeretet.

Ébredj hazaszeretet!

Ébredj ősi ösztön,
Támadj fel sírodból,
Te meggyilkolt
Életérzet.

Ébredj hazaszeretet!

Ajkadat szavakra
emeld és tettekre.
Taposd el a rosszat, a
gyűlöletet és ismerd
Meg újra a szeretetet.

Ébredj hazaszeretet!

A vég könnyei

Néha megölel a vég…
Amikor utolér…, kicsordul
lelkemből a könnyem és
ez a saját, belülről
fakadó énem…

Sírdogál, mint egy
gyermek, amikor
szüleit veszti el
értelmetlen és
a könnyei, élete könyvei…

Néha könnyezek,
mint egy gyermek, s
néha megölel
a vég…
Utoléri életemet…

A munkanélküliség végső határa...

Az utcák kövét koptatom.
Az meg a talpamat.
A Kertvárost magam mögött hagyom,
mert nem tudom eltartani magamat...

Sötét, kilátástalan gondolatokat
húzok magam után...
El kellene dobnom azokat, mert
a kirakatok üvegéből néznek bután...

Egy padon temetem
tenyerembe arcom.
Így gyerekkoromban bőgtem,de
a könnyem nem érdekli a korom...

Elkoptatnak az utcák, mert
ebben az országban nincsenek munkák...
Valaki adhatna egy fedelet, hogy
az alatt leheljem ki lelkemet...

Globális fogyasztó.

Átszakadt gátak,
gátlástalan hírek,
reggeli vágyak,
legális szerelmek a
számon ülnek, mint
egy madár a
vezetéken,
kopogtatva ügynökként…

Nem vagyok eladó, sem
bérelhetô árucikk…
Csak átlagon aluli
adófizetô fogyasztó…
Egy gyászruhában
pompázó bombázó,
lábat lógató
kuncsaft…

Hangok a fejemben…

Egy fekete lyuk vesz körbe, és én
töltöm ki a sötétség belsejét, mint
egy falra festett ördög testet-öltése
valami túlfantáziált filmben, amiben
eltúlozták a
főhős szerepét…

Ezek gondolatok a gondolatban, ahol
a határ nem is tudom hol van…
a fejben, vagy a végtagokban, mint
egy életképes bábuban…!?
Mindenesetre én egy hangtalan
énekes vagyok…

… aki a töltelék egy dimenzió kapuban,
egy emberi massza az idő görbületében,
a megőrült szépségideál, az eredeti Én, aki
egy fekete lyuk közepén
betölti azt a sötétséget, amit a
fejembe visszatérő hangok keltettek…

Ez nem az a nap…

… minden nap meghal valami bennem ahhoz, hogy
egy új dolog helyettesítse azt, és
ez úgy néz ki, mint egy váltó-verseny mindhalálig…

… szomorú és vidám váltják egymást
ebben a körben, s utána jön a
sexuális vágy a frigidséggel…

… ez egy paranoid túlélő futam lelkem kertjében, és
egy gyep-teke bajnokság ágyékom szegletében, hát ezért
gyűlölöm e napot hosszában, s széltében…

Ember bőrszín vakon…

Fekete, sárga, fehér…
Színek!
Nem megkülönböztető jelzések, mint
a kresz szabályaiban…
-Az emberek bőre színe emberek!-

A rossz emberek, és a rendőrök
színeket gyűjtenek, mert
a felületesség inponál nekik.
A külső!
Amit úgy látsz, ahogy van!

Lássuk úgy egymást, mint
teljes embert… kívülről,
belülről, s ne ítélj ismeretlen felett, mert
azzal elfordulsz, megromlasz…
Fekete, sárga, fehér…, nem színek

Egy szerelem végjátéka

Vártam a pillanatot…, és
csak vártam…

Vártam pillantásod…, és
megkaptam…

Vártam a halált…, hisz
engem is adoptált…

Vágytam rád…, s én (bután)
megelégedtem pillantásoddal…

Vártam…, vágytam rád, te
jöttél, s odaadtad magad nekem…

Emléked a túlon is megmarad bennem, mert
a halál lesújt rám ma szerelmem…

Blues Pub (züllött ringyó)…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött…




Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött, ott van az
émelygő gondolat,
összevegyítve, valami
transz állapottal… Körös-körül mozgás, egy
méter a látóhatár, a
horizont meg az állomás
a végtelen felé…
Karban, ölben Nő, s
láthatatlan asszonyok
kísértik az utcákat… Züllés kerülgeti
a beszívott levegőt, és
a füst eltűnik
egy pillanatra,
majd előtör meggyengítve,
mint fullánkját vesztő
méhecske…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött…

Beteg szemszög… (önmarcangolás)

Az élet felgyújtotta arcom
megfeszült izmait, s
kopott markom üres, mint
a tekintetemen átsurranó
hatalmas bizonytalanság, aki
álruhában egy gonosz manó…

Megtévesztő, naiv
jövőképek üressége
lelkem gyászoló feketéje…
Nincs test, nincs halott, csak
élő szánalom, ami gyötör
engem, hogy terrorizáljon…

(sóhaj)
Ég az arcom…