Hangok a fejemben…

Egy fekete lyuk vesz körbe, és én
töltöm ki a sötétség belsejét, mint
egy falra festett ördög testet-öltése
valami túlfantáziált filmben, amiben
eltúlozták a
főhős szerepét…

Ezek gondolatok a gondolatban, ahol
a határ nem is tudom hol van…
a fejben, vagy a végtagokban, mint
egy életképes bábuban…!?
Mindenesetre én egy hangtalan
énekes vagyok…

… aki a töltelék egy dimenzió kapuban,
egy emberi massza az idő görbületében,
a megőrült szépségideál, az eredeti Én, aki
egy fekete lyuk közepén
betölti azt a sötétséget, amit a
fejembe visszatérő hangok keltettek…

Ez nem az a nap…

… minden nap meghal valami bennem ahhoz, hogy
egy új dolog helyettesítse azt, és
ez úgy néz ki, mint egy váltó-verseny mindhalálig…

… szomorú és vidám váltják egymást
ebben a körben, s utána jön a
sexuális vágy a frigidséggel…

… ez egy paranoid túlélő futam lelkem kertjében, és
egy gyep-teke bajnokság ágyékom szegletében, hát ezért
gyűlölöm e napot hosszában, s széltében…

Ember bőrszín vakon…

Fekete, sárga, fehér…
Színek!
Nem megkülönböztető jelzések, mint
a kresz szabályaiban…
-Az emberek bőre színe emberek!-

A rossz emberek, és a rendőrök
színeket gyűjtenek, mert
a felületesség inponál nekik.
A külső!
Amit úgy látsz, ahogy van!

Lássuk úgy egymást, mint
teljes embert… kívülről,
belülről, s ne ítélj ismeretlen felett, mert
azzal elfordulsz, megromlasz…
Fekete, sárga, fehér…, nem színek

Egy szerelem végjátéka

Vártam a pillanatot…, és
csak vártam…

Vártam pillantásod…, és
megkaptam…

Vártam a halált…, hisz
engem is adoptált…

Vágytam rád…, s én (bután)
megelégedtem pillantásoddal…

Vártam…, vágytam rád, te
jöttél, s odaadtad magad nekem…

Emléked a túlon is megmarad bennem, mert
a halál lesújt rám ma szerelmem…

Blues Pub (züllött ringyó)…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött…




Egy eltorzult fej az
üveg mögött, kézből
felszálló füst
fölött, ott van az
émelygő gondolat,
összevegyítve, valami
transz állapottal… Körös-körül mozgás, egy
méter a látóhatár, a
horizont meg az állomás
a végtelen felé…
Karban, ölben Nő, s
láthatatlan asszonyok
kísértik az utcákat… Züllés kerülgeti
a beszívott levegőt, és
a füst eltűnik
egy pillanatra,
majd előtör meggyengítve,
mint fullánkját vesztő
méhecske…

Egy eltorzult fej az
üveg mögött…

Beteg szemszög… (önmarcangolás)

Az élet felgyújtotta arcom
megfeszült izmait, s
kopott markom üres, mint
a tekintetemen átsurranó
hatalmas bizonytalanság, aki
álruhában egy gonosz manó…

Megtévesztő, naiv
jövőképek üressége
lelkem gyászoló feketéje…
Nincs test, nincs halott, csak
élő szánalom, ami gyötör
engem, hogy terrorizáljon…

(sóhaj)
Ég az arcom…

Békés lebegés…

Elengedett érzések országában,
ahol lebeghetek a nyugalom tengerén,
ott látom magamat, ahogy
békésen harmonizálok a természet ölén…

Nem a halál utáni világ ez,
hanem az egyel előtte lévő,
nem az első, de
nem is a második forma-felhő…

Én csak elégedetten lebegek, s
látom magam,
ahogy békésen
boldog lehetek…

Aranyat érő, emberi roncs…

… meg kéne néznem, hogy
mi maradt még belőlem…

Ehhez ki kellene nyitnom szemem, s
akkor láthatnám minden félelmem…

-hm…(inkább)…

… kicsit még csukva tartom, s
tovább létezem az illúziókban vakon…

Addig is kíváncsian nézem, hogy
mi maradt még belőlem…

A kocsma rabszolgája

Elfogyott az apróm ember,
s a visszajárót is elköltöttem
a hitelre, mert a nő nem hagyott
békén engem, és
most le vagyok égve…

Ledolgozom az életem, aztán
hagyjatok elmennem…
Elfogyott az apróm ember, s ne
adj több sört csapos, mert
itt maradok poharat mosni…

Hallod…?!…

Ne adj több sört csapos, hisz
már így is a tulajdona vagyok
ennek a helynek, hát
adj munkát nekem, a
kocsma rabszolgájának…

Egyszer…(once)

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…

Nem ismertem a beszédet…, azt
ami olyan, mint a levegő…,
sem azt, ami Te voltál nekem,
mert volt idő, mikor nem láttam az életem…

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…

… s volt, hogy nem láttalak a világtól,
nem éreztelek magamtól, mert
önző, és vak voltam mindenre, ami előttem
elterült az élet fekete vásznán…

Egyszer volt idő, mikor
vesztes voltam…
Egyszer volt idő, mikor
nem irányítottam magam…,

… aztán eljött az idő, mikor
felnyílt a szemem…
Eljött az idő, hogy az
életem, a kezembe vegyem…

Egyszer volt idő, mikor
megszerettelek…
Egyszer volt idő, mikor
elveszítettelek…,

… de egyszer eljön az idő, mikor
semmi sem árthat már kettőnknek…

Kicsinyítő

Nincsenek szavak, sem tettek.
Én sem mozdulok meg többé, mert
lebénított az önsajnálat
akut betegsége…
Én már nem vagyok ember.

Egy megfertőzött hús-vér
báb vagyok, s
rángattam magam ide-oda, mint
madzagon egy játékvilágban…
Én már nem vagyok ember.

Üres napok…(hm…)Ugyan azt a
semmit mondják hosszú ideje a tegnapok és
nem tudom már azt sem,
amit picit tudtam…
Én már nem vagyok ember.

Sehogyan sem látom magam, mert
olyan pici vagyok, mint egy részecske
atomhasadásnál,
súrlódva valami ismeretlennel…
Én már nem vagyok ember.

˝REM˝ szerelem

… álmomban már láttalak, Te
gyönyörű Fény-áradat… Jeleid
beleégtek szemembe, s atomnyi méretü
emléked mit sem változott szívemben…
Ez a szív, ha nem is érzed, a Tied!
Ne legyél mindig csak álom! Jöjj és
szeress! Hisz álmomban már láttalak,
Te gyönyörű Fény-áradat…

Összegyűrt képek, eltépett fotók…

Állj mellém!
Majd
távolodj el tőlem…
Szeress belém,
aztán
menj el mellőlem…

Csókolj meg
engem, s
ha már unsz…,
akkor
köpjél képen, és
szidalmazd jellemem…

Óvj meg
magamtól, s
védj öleléseddel, aztán
szembesíts a
tükörképemmel, és
lökjél el…

Viszi a szél a szemetet…

Eltűnök a jelenbe, mint
egy elfelejtett, kiégett színész, ki
beleőrült a karaktereibe…

Szavak nélkül hagyom
magam mögött az összes gondolatom, s
egy villámló esőfelhővé válok…

Egy magam az úton ballagok, és
ami még nálam van, csak így vagyok,
meg a halványuló emlékek kopott képei…

Száraz szemek keresve sem találnak, nincs
integető polgár az elhagyott öreg fa alatt,
nincsenek akik utánam kiáltanak…

Megjelenek majd a holnap jövőjében, s
kiló métereket adok el magamnak illegálisan, mint
egy drogkereskedő a sötétben…

Most itt hagyom ezt a helyet, és
elhagylak titeket is…,
elfúj a szél engem, mint a szemet…

Vegetáló életem…

Menekülök, elbújok…,
Félek, s bátor vagyok itt, ahol
az odúm beképzelt
biztonsága engem ízlel…

Talán egy seb vagyok, aki
le van ragasztva, vízhatlan
tapasszal kidekorálva, mint
egy bebútorozott katlan…

Jelen időben nem
várok semmit sem…
El nem kezdem, és
be sem fejezem…

Úgy teszek, mint
egy befőtt, vagy
mint aki várja a vonatot,
aztán köddé válok…

Menekülök, elbújok, mert
talán egy seb vagyok, s
jelen időben úgy teszek, mint
egy befőtt, aztán várok és köddé válok…

Tökéletes üresség…

Elkalandozott tekintetem
lobog a szélben, és
én csak egyre nézem, s
nem értem, hogy
mibe réved szemem…

A semmiben létezem, mintha
légnemű lenne a
testem, s környezetem
láthatatlan nekem, mert
most nincs semmi sem…

Néma a beszédem, és
nincs jelentőségem, mert
a semmibe vesztem, a
tökéletes ürességbe kerültem…
Istenem!…

Elkalandozott a tekintetem…

testszökőkút…

… hanyatt a saját véremben,
fél-holtan az út szélén fekszem egy magam,
itt a haláltól nem is oly messze,
ahol a légzés ingyenes, nehéz fizikai munka…






… hanyatt a saját véremben,
fél-holtan az út szélén fekszem egy magam,
itt a haláltól nem is oly messze,
ahol a légzés ingyenes, nehéz fizikai munka,
és minden érzékelésem az utolsó-előtti lapot olvassa,
élete utolsó oldalán…
… már nem hallom az autót, a fákat, a madarakat…, csak
gyengén lélegzem, s hallom a tüdőmből kiáramló szén-dioxidot,
ahogy vér-habot spriccel a levegőbe, mint
egy mozdulatlan test-szökőkút…

Tejszínhabemberek…

… gyűrött, kopott
koros arcok…
Ma élő homo-erectusok
vándorolnak
kocsmától kocsmára…

… modern, nomád
beteg élet…
Ám egyszerű
nekik a végzet, s
aprópénz ez a bérlet…

… tisztelet…
Koszos, büdös ruha…
Savanyú lehelet…
A pohár boros, a
bor mérgezett…

… amputált végtagok,
eltérő májfunkciók…
Primitív mondatok…
Tudom!
Az élet fáj…!

… elfogyott emberek…
Megvedelt borok…
Láthatatlan életek, s
mindenféle
okok…

-Hé ember…!
Majd holnap fizetek…-


(az élet szép…, de belül rohadt)…

Sötétben sötéten…

… Szétbökött lelkek a ködben
rémítik az egészséges testeket, míg
el nem tűnnek a világ végében, mint
a régi isteni feszületek…

… Undorító hang kíséri a halált és olyan,
mint valami láthatatlan katona, ki
belemászik a fejedbe örökre, és
soha sem szabadulsz meg tőle…

… Egy új maszk kellene, meg egy test…,
a lélek már szóba sem jöhet,
aztán az ördög a falra fest. és
a halál tovább követ…

Szintetikus kurva

Nem hagytál üzenetet… Én meg ha
hagytál is volna, akkor sem
hallgatom meg…

Beszéded üres tátogás…
Hal-beszéd ez, semmi más…
Ki, vagy mi lett belőled?!…,

S nézel bután, mint egy
˝okos˝orángután, ki
a tükörképét tetvészi…

Nekem ne hagyjál több
üzenetet…, hisz én
nem hallgatom meg…

Beszéded üres…, mint
a fejed… Szánalmas
mindened Te guminő…