Árnyakkal hadakozó sejtelem
érik bennem panaszossá.
Messziről látom az embereken.
Az élet mikor válik hasznosabbá?!
Gyárakban és földeken lopakodik
rongyosan, szegényen a ma.
Nekem nem kell mondani!
A belső hang szól.
Nekem nem kell mondani!
Tudom magamtól is jól.
Reggel robotok indulnak munkába?!
Akár milyen fura, azok érző,
élő emberek a mában.
Keresik, amit elvesznek Tőlük.
Én már érzem a pontot, ami
lezárja a mondatot. Örülök.
Cselekedni, hangosnak lenni
soha sem késő!
Nekem nem kell mondani!
A belső hang szól.
Nekem nem kell mondani!
Tudom magamtól is jól.
Nekem nem kell mondani,
hogy ez így nem jó!
Nekem nem kell mondani!
Ezt nem kell eltűrni, s
nekem nem kell mondani!
Tudom jól...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése