folyadék... ( tudatos mérgezés)

Az idő sebesen közeledik
tudatom hullámzó útjain.
Az anyag felszívódik.
Nincsenek reményeim.

Nem én harcolok.
Testem küzd a hányással.
Sötét kábulatban táncolok
pengeélen a halállal.

Feje tetejére állt a kép.
Nincs semmi, amit láthatnék.
Ha most telefonálhatnék,
senkit sem hívnék.

Nem nézek ki sehogy.
Egy bio-massza vagyok a
tehetetlenség szűk fogságában.
Most lehet, hogy meghalok.

Érthetetlen

Remegő kézzel
szelem a levegőt.
Suhan mellettem minden,
ami körülvett engem.

Festettem egy képet közben.
Tükröt örökítettem esőben,
kabát nélkül. Ingben.
Festékes lettem.

Életem összekötöttem a
cipő-fűzömmel véletlen.
Már nem is értem, hogy
erről gondolkodni miért kezdtem!?

Tova-tűnő-dök

Bután. A sors választásán
állok tanácstalanul,
kérdésekbe kapaszkodva.
Sötét ez az oldal.

Fröcsöl a szenny minden
média emeleten.
Újságba nyomtatott
ci-cikk. Szégyen!

Rendőrök kézen,
kezemtől véresen
ocsmánykodnak
politikus giccsesen.

Mibe kapaszkodjak?!

Betűk, szavak, mondatok...

Elgyötört szavak lánca
késztet keserű sírásra.
A mondat románca.
Érzésekkel felrázva.

Jelentések fogalma íródik
képzeletem lenyomatába.
Az ember butasága az
élet legnagyobb igazsága.

Betűk formája szívemet
darabokra vágja.
Az asszony fehér-mája
testemet terrorizálja.

Elgyötört szavak lánca
pattan darabokra.

***
"A szó, hatalom és gyengeség..."

Hajnalban Hoffmannal

Zsinóron függ a hajnal
betépett elméje. Ott!
Szemben a határral
ölelkezik horizontok
leszármazottjaival.

A csillagok is csak
sörét-lyukak egy
fekete vásznon.
A természet megölel.
Az idő leskelődik.

-Mi tartja össze ezt a reggelt?!-

Szürke-állomány temetés
ragasztós könnyekkel.
Semmi kétség!
Tekerek a Hoffmann biciklimmel.
Minden világos. Nincs sötét.

Zsinóron függ a hajnal még.

Ön-lehangoltság (a nélkülözhetetlen szenvedés)

Arcomat rángatom.
Muszáj ezt tennem?!
Robotikus mosolyom
telepe kimerülőben.

Hiába...Szenvedni könnyebb.

Felületes síkság
minden boldogság.
Könnyen feledhető
szerte-foszló felhő.

Homályos emlékek a
múlt örömeiből.
Vagy álmok lennének?!
Álmaim az üregből.

Hiába...Szenvedni könnyebb.

Hangulatos melankolia

Fura, ködös hangulat telepedett rám.
Egy melankolikus atomfelhő, ami
lassan beteggé tesz. Akár a szerelem.

A gondolatok, mint lelki ˝időjárás-jelentés˝
vonulnak végig rajtam.

Én adom elő.

Nincs dublőröm, s nem karakter-színész vagyok.
Csak elborított egy fátylas gondolat,
egy szerelmes melankólia, ami egy fura,
ködös hangulattal szeretkezik.

Hangulat-ingadozás

Ma láttam a napot
leszakadni az égről.
Szürke maradt a beton.
Látom közelről, s
messziről.

(gondolat hullámzás)

Az ember vas-talan pép.
Komor, depresszív arccal épp
hazudnak maguknak.
Szín kellene Ezeknek a nyulaknak!

(meg sok mosoly)

Széles piros ajkak
céklaevés után, s
riadót fújnak
észvesztés gyanánt.

(Egy kis szünet....Irány vissza)

Ma láttam a napot, s
szürke maradt a beton.

Szippantás

Rágom, s nyelem a füstöt.
Morbid szédülésem közepette
válok mosolygós karakterré.
Illegális randevú szenvedélye
múltam összes üzenete.

Nem-törődöm gondolatok
menete tesz homályossá.
Kinyitok minden ablakot, s
nagyokat szippantok...
Örömteli levegő ez.

Nyelem a füstöt.

Időtlen ballada

Elkaptam a csendet.
Távoli utakon járok.
Gyűröttek a képek,
amiket látok.

Az időnek nincs jelentősége.
Azt akarom, hogy ezt megértsd.

Zavaros ez a harmónia, ami
összevegyül bennem.
Nem kattog az óra mutatója.
Folyadék van kijelzőjében.


Halk beszédek tátogását nézve
mosolygok zavartan.
Az élet kiselőadását egy
száguldó buszban.

Az időnek nincs jelentősége.
Azt akarom, hogy ezt megértsd.

Gyere ki onnan!

Gyere vissza Te régi feledés.
Gyászodból vetkőzz ki.
Lejárt ez a szenvedés. Most
süt a nap. Gyere ki!

Tudom. A hétfő bűn.
Az emlékezés napja.
Nincs ki ezt megmondja.
Gyere ki!

Gondolkodom a dolgok menetéről,
de mindig elakadok.
Segíthetnél önzetlenségből, mint
egy barát..,sűrű ködben.

Hallom a hangját. Gyere ki!

Bent fájsz a fejemben, s körbe-
körbe jársz. Elszédültem. Állj meg!
Vár az útszéli pihenő. Gyere ki!
Gyere ki a fejemből!

Nem kell sírni. Még......

Zuhanok a messzeségbe.
Ne fogjatok meg!
Az élet emésztő nedvébe fogok
megfulladni, lebomlani.
Eltűnök, hogy emberi
maradvány legyek.

Nem kell sírni, sem gyászolni.
Még nem haltam meg. (csak kicsit)
Itt vagyok Nektek.
Még nem haltam meg.

Vár a révész, de ráér.
Kenem magamra az életerőt, s
minden nap eszem egy falatot.
Ha esik, felhúzom az esernyőt.
Érzem a hangulatot. Átérzem a pillanatot.

Nem kell sírni, sem gyászolni.
Még nem haltam meg.
Egy másodpercre elgyengültem.
Nehéz mindig erősnek lennem.
Még nem haltam meg.

Itt vagyok Nektek.

Tovább állok

Lukas zsebek vásárolnak foltot
maguknak aláaknázott plazákban.
S fröcsköl majd a semmi szanaszét.
Nincs ott bűbáj, csak értelmi szegénység.
Tovább állok.

Pálcikaemberek állnak sorban
bűzlő leheletükkel az ingyenkonyha
előtti disznóólban.
Káromkodó kocsisok lovak nélkül.
Az a sok ...... meg a pénzén ül.
Tovább állok.

Lukas zsebbel pálcikaemberként.
Kiegyenesedve, büszkén.
Tovább állok.

El ne tévedjek! Nem tehetem.

Csendes környéken sétálok.
Tudom mi a zaj, de most nem hallom.
Hideg sör a kezemben. - Hé ember!
Szét ne essél Nekem!- Nem tehetem.
Otthon vár a szerelem.

Meleg étel, forró csók, óvó ölelés.
Tán egy szenvedélyes szeretkezés.
Olcsó a leves, de finom, mint
szerelmem csókja ajkamon.
El ne tévedjek.

Nem tehetem. Otthon vár a szerelem.
Gyönyörű szép Kedvesem. Csak
el ne tévedjek.
Nem tehetem. Otthon vár a szerelem.

Nekem nem kell mondani!!! Hát Nektek?!!

Árnyakkal hadakozó sejtelem
érik bennem panaszossá.
Messziről látom az embereken.
Az élet mikor válik hasznosabbá?!
Gyárakban és földeken lopakodik
rongyosan, szegényen a ma.

Nekem nem kell mondani!
A belső hang szól.
Nekem nem kell mondani!
Tudom magamtól is jól.

Reggel robotok indulnak munkába?!
Akár milyen fura, azok érző,
élő emberek a mában.
Keresik, amit elvesznek Tőlük.
Én már érzem a pontot, ami
lezárja a mondatot. Örülök.

Cselekedni, hangosnak lenni
soha sem késő!

Nekem nem kell mondani!
A belső hang szól.
Nekem nem kell mondani!
Tudom magamtól is jól.

Nekem nem kell mondani,
hogy ez így nem jó!
Nekem nem kell mondani!

Ezt nem kell eltűrni, s
nekem nem kell mondani!
Tudom jól...

Ballada a villamosszékhez vezető úthoz

Tágas mezőn lovagol a pillanat
A föld porába szippant sírva
Rég kapott nevét nem tudja
El van szomorodva

Lovát szabadon engedi, majd
Beszáll egy rendőrautóba

Mögötte száll az út pora
Régi emlékként
Mögötte száll az út pora

Gyűrött arca kémlel tova
Tűnő perceket
Kezén érzi a hideg bilincset,
A tőle kapott sebeket
Bús szaga van a levegőnek

-Taposson a gázba!-
Mondja a rendőrnek

Mögötte száll az út pora
S kényelme a villamosszéknek
Őt hívogatja

Mögötte száll az út pora
Utolsó szép emlékként

Mögötte száll az út pora
Egy utolsó szép emlékként

2001. szeptember 11-én reggel

Repülőgépek zuhannak belém.
Már nem vagyok én, hanem
valami egészen más lény.

Fáklyaként lángolok a világ
központjában. Nincs fény,
csak halálos füst és zuhanó törmelék.

Sok reménytelen segítség küzd
testemben a lelkemért. Fekete az ég,
s szirénák süvítenek kegyelemért.

Rövid távon villognak a pokolban.
A magamba roppanás szélén állok.
Leugrok.

Összeomlásom áldozata eme
írásom legjobb változata.
Viszlát Osama!

fejlődés

Üres vagyok. Kongok.
A rajt vonalhoz állok.
Futok megtölteni magam.

Elbotlok.

Diétás tudásom oktat.
-Ne add fel!-
Keresem a megfelelő szavakat.
Lesöpröm a nyelvtani utakat.

Újra kirakom.

Kezdem megérteni...Felállok.
Tovább tudok menni.

Utolsó tangó

Tangót jár mosolyom a
derű fényével.
Előttem van minden álmom, s
elrontom egy pengével.

Saját véremmel
beszélgetem halálra
magam.
Rajtam a búcsú álarca.

Vénám szélesen
felém vigyorog.
Ruhája vörösben
ragyog.

Olyan szép, mint
kinyílt virág a
méhek kertjében.
Távolodik a világ.

Homályos, régi zene szól
alig kivehető ritmusokkal.
A mondani való eltűnik mosolyomról.
Tangózok a halállal.

Megbékélve (álhalál után)

Lüktetve sír csendben
minden mondatom idebenn.
Repültem, de lezuhantam.
Megsebesültem.

Grafittal írt szavak
tűnnek el bennem, s
elvágott füstkarikák
hullnak szét előttem.

(Állj!)

Ennek véget kell vetni!
Ebből semmi jó
sem sülhet ki.
Elfutott a ló.

Nem keresem lágy
szavak betűit.
Amin fekszem nem ágy.
A halál van itt?!

Cserepes ajkam új
tetőért kiabál.
Ernyedt izmaim csak
álhalál.

Lelkem lebeg az ablaknál.
Nem tetszik neki, amit
kint talál.
Hozzám jön, s belém hál.