Az idő sebesen közeledik
tudatom hullámzó útjain.
Az anyag felszívódik.
Nincsenek reményeim.
Nem én harcolok.
Testem küzd a hányással.
Sötét kábulatban táncolok
pengeélen a halállal.
Feje tetejére állt a kép.
Nincs semmi, amit láthatnék.
Ha most telefonálhatnék,
senkit sem hívnék.
Nem nézek ki sehogy.
Egy bio-massza vagyok a
tehetetlenség szűk fogságában.
Most lehet, hogy meghalok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése