Suttogó üvöltés

Emlékeink, csontjaink
porladnak az idő szelében.
Elfelejtődnek gondolataink, s
hunyászkodunk büszkén a tükörben.

Énekeink nem hallatszanak,
cselekedeteinknek nem adunk súlyt.
Gyermekeink elbutulnak, s
nem engedünk magunknak több mosolyt.

Ki kell törni ebből az állapotból,
különben minden odavész, s
ami marad az evolúcióból, azt
többé nem fogja fel ész.

Látom, ahogy porrá leszünk, s
hátakat támadunk.
Gyűlölet csírázik bennünk, mert
rossz úton haladunk.

Vakokká, süketté, némákká és
butákká változtunk.
Nem kell mondani imát, hisz
nincs nekünk urunk..,

..csak mi és magunk vagyunk...

Rendezetten szétesve

Sínek közt darabos
mozgás késztet szétesésre.
Egyik kezem ragasztós a
másik nem jó semmire.

Reggel közmunkások
raknak rosszul össze,
bérükből cigit, piát vesznek...
Meghívják egymást egy rövidre.

Én meg csak kamillázok és
a teámban úszkálok.
Azbeszt nélküli szemeim
égnek, de tüzet nem oltok.

Követem tovább a párhuzamot.

Hangos gondolat a pultnál

-Töltsd tele a poharam
kedves barátom.
Szomjazom borvirágos züllésre,
a kabátom elhagytam, de
ne hányd a szemere, hogy
ennyit innom nem kéne.

Nem voltam mindig ilyen.
Tudom! Nem áll jól nekem.
Hazudok. Ilyen az életem.
Állatnak képzelem magam,
pedig embernek születtem.
A különbség az, hogy az
állat emberséges, míg az
ember állati nevetséges...

Nem is értem az evolúciót...
Tölts még egyet, hadd aludjak egy jót!-

Isten nélküled

Láttam elszökni
istent mindenhonnan.
Így kell nevetségesnek lenni,
hátat fordítani kábultan.

Szent keze legyint,
egy autót leint és
felszívja a csíkot, amit
én húztam ki az imént.

Menekül magától távol,
húst tartósít és számol.
Mire ezzel végez, engem
az egész család gyászol.

Találkozok Hoffmannal, s
tovább repülök magammal.
A mennyországot nem lelem,
hát isten veled istenem.

Szociális sötétség

Elfordult tekintetek
merednek egymás mellett és
integetnek a semminek, mégis
nagyon élvezik az egészet.

Vállukat rángatják, mert
nem igazán tudják saját
életük hívószámát, pedig
mindenki a fülén tartja a telefonját.

Idétlenül mosolyognak, de
ott legbelül zokognak
észrevétlenül önmaguknak.
Tetszelegnek tükörben a világnak.

Ha felém fordulnának
meglepődnének és bámulnának,
majd bölcsességet szimulálnának,
s tudatlanul virágot adnának a halálnak.

Jön a vég

Gyalogol az ember, míg
el nem fogy egyszer.
Az idő megmarad, az
élet elkopik, mint
a fontos szavak.

Feledés az úr, aminek
sziluettjét sem látja a múlt.
A tinta fakul, a papír elég...
Jön a pillanat, jön a vég.

Nincs hegesztőpáka, ami
újra összeforrasztana.
Nem lesz itt senki és semmi.
Az élet az ajtókon
hiába kopogtatna.

Eltűnik az ember, mint
mondottam egyszer régen...

Íztelen leves

Kiszívott, száraz bőr arcokon
lobognak lágy szélben, s
túl minden tudaton
bujkál illúzió-reményen egy
meg nem válaszolt kérdésben
mindennek a válasza.

Nincsenek agyonütött szavak, se
kimondott szép mondatok.
Betűkre készített ajkak
választanak halált maguknak
sablonos éttermek előtt, ahol
kínok közt éhen pusztulnak.

Üres az étlap...

A szegények feledésbe merültek
szakadt búváröltözékeikben...
Többé nem jönnek vissza, nem
integetnek, emlékeik suttognak
a szélnek. Hiába a süketnek.

A farok csóvál

Néha feledem, hogy
ember vagyok.
Állati ösztönöm
kiterjesztem, s
minden fánál megállok.

A parkban embert
sétáltatok erős,
rövid pórázon.
Pofával a távolba
pillantok, aztán
nyüszítek és sírok.

Örökre így maradok...

Elkopott isten

Lógó láb felhőkről,
égő arcok láttán
habozik esőtől
áztatott veréb módján.

Gondolat úszik,
akarat gyengül, míg
a jövő haldoklik.
Közelben halál ül.

Elporladt csontok szélben
vitorláznak orrlukaknak
hosszában, széltében.
"Edzőcipő nyulaknak"...

Semmi nem végződik
teljes végeredményben.
Kérdőjel kérdezősködik.
Hasztalan kutat elmében.

Lóg a láb fentről,
nem messze fejektől...
Már nincs, nincs
kérdés istenről.

A ma vér-ága

Dobok egy hátast hajnalban.
Nem lovat, csak magamat
keresem hasztalan...

Műkörmeimet csontig rágom, mert
ilyenné lett a világom.
Önmegsemmisítőmet bekapcsolom,
cigarettámat elszívom, sörömet
megiszom és azt kívánom, hogy
ezt az egészet ne kelljen kihánynom.

Persze aztán kidobom, mint
egy hátast hajnalban...

Eső ellen kép-ernyő

Hozzám ért a bánat
kiszáradt ajka, s
felvette búmat, mivel
van saját technikája.

Én nem kértem, hogy
reklámot készítsem.

Unicumként iszom
keserű könnyeimet.
A társadalmat lerázom, s
keresem az értelmet.

Túl régi ez az állapot.
A megszokás unalmas
berkeiben barangolok.
A kísértés hatalmas.

Inkább szomorú maradok, s
negatívban tovább pózolok.

360

Az éjszaka báránya
legel az utcán, amit
kihúztam az útra
szippantja magába, s
fekete kabátja teszi
rossz benyomásba.

Éhes farkasok állnak
zsúfolt bankok előtt és
hiénát játszanak.

Zoknikötők, öltönyök,
gondolkodó naplopók
nagy tekintélyben.
Ravaszul és éhesen
fintorognak a tévében.
A fingjuk sem büdös, csak
szponzoruk dühös, mert
elfogyott a pénz és
így nagyon nehéz...

...ballagok az utcán.
Meggyújtom cigarettám, s
körbenézek.., megyek tovább.

Az én érzetem

Csavarogtam a testemtől távol, s
kiléptem ebből a világból.
Többet erről nem mondhatok most.

Elfelejtett gondolatokból rakok
össze egy egész sort.
Arcom változik a szánalomtól.
Így felismerhetetlen maszk, ami
mindig más és más, különböző okokból.

Kígyók marnak minden nap és
alkalmanként kicsit meghalok.
Néha nem ismerem magamat...
Az sem biztos, hogy ez én vagyok...
Így csapom be az agyamat.

Változok, s mégis ugyan az maradok.

Járom az utam

Járom az utam...

Megtisztel az élet és
én mindig mondtam:
-Őrizd magadban a képet.-
Abból tudtam, hogy
hol kezdtem, honnan indultam.

Néha nehéz volt, s elbuktam.
Az égre néztem, s felálltam, a
dolgok elsuhantak mellettem,
mégis ember lettem...
Sírtam, nevettem.

Járom az utam...

Éberen és ájultan
az értelmemet kutattam.
Erdőkben, s mezőkön háltam
kipottyanva a társadalomból és
a tudatomat méregtelenítettem
önszorgalomból.

Járom az utam...

Csak a sajátomat tapostam
önzetlen lázadóként és
ez ma sincsen másként.
Járom az utam.., még
járom az utam...

Köd-emberek

Divatos, hazug gesztusok
mosolyogva szimulálnak.
Minden megengedett, de
nem gyilkosok.

Észrevétlenül tovább butulnak.

Csendben figyelem őket a
harmónia-takaróm alól.
Szánalom élesíti szememet, de
nem szállnak le a magas lóról.

Megromlott test díszeleg az
arra nem kijelölt helyen és
szemétkedve szeretnek, így
becsapva az életet...

Holtpont

Távolba merengő
üres tekintet formál
gondolatból víziót.
A hormonok szerelmet
építenek, s csekély
siker érzet szoptat
kicsi reményeket.

Nincs világ.., csak
ember van...

Hűvös eszmefuttatás
folyik elmék tornatermében.
Megszült a csend...
Apa lett a kiáltás.

A távol közel jár, de
nem érkezik meg soha...
Elérhetetlen, mint egy
tavalyi nyár...
Ez mindennek a halála...

Az ember élete

Elment a világ
lábat mosni.
A virág el
akar hervadni,
én idővel meg
fogok változni.

Önmagam maradok.

Unalmasan változatos
karakter az ember.
Gondolkodása irtózatos
pszicho fegyver.
A halál lassú és gyors,
így valakinek szenvednie kell...

Így bánik az élet minden emberrel.

Non-stop

Sápadt holdfénynél
vegetál a denevér
csüngő árnyéka...
Csendes az éjszaka
visszafogott élete.

Talán egy szikra kellene,
hogy minden megváltozzon.

Az éjjel-nappalik kopnak,
gyorsan használódnak, s
alkoholtól alélva fiatalkorúak
nézik betonon a rókákat
nem állatbarát módon.

Beszélnek, lapozzák a szótárat, s
értelmetlenül lovagolnak a szavakon
sápadt holdfénynél.

Akit nem látunk, az nem létezik!?

Tovatűnt fények hiányoznak
a halványuló reménynek.
A kilátástalanság örül,
felesége kétségbeesést szül.

Kopár elmék síkságán vándorol
az értelem hiány.
Tekintete elégedett, mert
a megmaradt tudásra szemet vetett.

Őrlődő szorongás gyilkol
legyengült érzelmeket valahol.
Arcok helyett hátat mutat, s
oldalakba fúr a kíváncsiság lukat.

Egymásnak láthatatlan lények
a buta, önző emberek...
Én is itt vagyok, de nem láttok.
Pedig integetek...

Gondolat-ködben

Elindult percek között
hánykódik egy pillanat.
A tekintet merev, ott a
gondolat-köd fölött
tanyázik, s nem kelt riadalmat.
Káoszt fűz elméje köré, s
érzelmei utat törnek felfelé..,

...de nem szabadulnak többé.

A börtön látomásaiban szereplő,
gyenge statiszta karakterében
ájultan tetszelgő pozitív vágy
itt nem tör elő. Ketyeg az idő...
Hánykódom én, akár ő...

Bezárul a pillanat.