Halál, élet, köztes lét...

A halál könnyében fürdő
véres keserűség flörtöl egy
áhítattal szeretkező
hülye téveszmével.

S míg az élet elássa magát, s
elszív egy cigarettát, addig
én nézem, hogy nem
csinálok semmit sem.

A köztes lét vakargatja farát és
nevet ezen az egészen.
Rángatja vállát, s
őszintén beszél részegen.

Amikor vége az egésznek,
minden jelmezt levetnek, majd
teniszezni mennek és
leszarják az embereket...

egyedül velem

Látod?

Nincs itt semmi.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Itt van minden.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Nincs itt senki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?
Itt van mindenki.
Ilyen magányosnak lenni és
a tükörrel beszélgetni.

Látod?

Látom...

egy-pár beszéd

"Hegesztek egy szemüveget magamnak, amin
át úgy látom az emberek világát, ahogyan
most nem igazán."

Mondom az agyamnak:

-Elfogyott a nap.
Mondj valamit másoknak és
ne bújj el mindig...
Tudom élsz, s itt vagy addig, míg
el nem mész.

Mozdulj meg! Tegyél valami olyat,
amit idáig nem...
Látszol és nem vagy egy senki!

Így lát téged félig üres tekintetem.

(kérlek)

Ne mutasd a hátad, inkább
fordulj meg és mondd el, ahogy
te akartad, s maradj még.
Ne menj el!

Egy tükör állt közénk.
Emlékszel?
Ő a miénk. Láttam ezzel a szemüveggel,
míg ki nem égett a villanykörte...

Viszlát reggel!-

Széchenyi utcai gondolat

Résen keresztül nézem a
világ brutális színjátékát.
Nem a súgóban süllyedezem és
nem is én rendezem.

Statiszta arcom minden
egyes mimikája, amin
kiül lelkem búja, bánata.
A boldogság más tészta.

Elkavarva ízlelgetem
szaftos szerelmem, s tágra nyílt
szemeimmel szórok szikrákat, s
alélva dobálok párnákat.

S dacolva az utcák droidjaival
küzdöm le félelmeimet hasztalan.
Résen keresztül nézem, hogy
vak vezet világtalant.

Éhes napok

A napok egyre nehezebbek,
negatívumok hizlalják őket.
Könnycseppek beszélnek
üres zsebeknek, de
hiába. Semmit sem tehetnek.

Bevallott adók várják
jogerős ítéleteiket, s
rácsokat lesnek, hogy szokják.
Mások játsszák el életüket, mert
egy ócska divat lett.

A busz nem visz sehová,
a test beteg lesz, s
mentővel bárhová.
A sóhaj hangos lesz, s
mindenki bámulná...

A napok egyre nehezebbek, mert
minket esznek meg.

Zöld füst-erdő

Kígyók marta szavakat
nyel az éjszaka.
A hold mosolyog nagyokat, s
vérzik a sötétség nyaka.

A vágóasztalon filmet
ragaszt az áhítat, s
cenzúrák züllenek, a
képernyő nyugtat.

Pillanat-csend terül és
már vége...
Most a zaj örül, s
könnyes a szeme.

Embert szívó marihuána
fogalmazásgátlót röhög, s
kígyó marta szavakat
nyel az éjszaka.

Elképzelhetetlen

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem.

Becsukom szemem, s
azt képzelem, hogy
becsukom szemem és
elképzelem, de nem tudom...

Milyenek?...Hát ilyenek.

Újgazdagok fénylenek
vakítóan átlagembereknek.
Orrukba légy repül és
valóságmentesek lesznek.

Beszéd stílusuk érthetetlen
módon nincs szótárazva,
aláznak feketén-fehéren, s
pénzt számolnak sétálva.

APEH kiskapukon bújnak be
magas pozíciójú seggekbe...
Garzonból kastélyba,
kastélyból a mennyországba.

Az ilyenek nevetnek üres
elhízott fejeknek és istennek, de
mindent elfelejtettek, még
azt is, hogy honnan jöttek.

Agymosottak

Halott eszmék zombulnak
a mának és tapsolnak
üres, elcsépelt mondatoknak.
Közben mosolyognak.

Hátamat feléjük fordítom,
szememet kinyitom és
azt ordítom:
-Ébredjetek!! Érjen véget a rémálom!-

Nem történik semmi.

Mindenki a senki.
Nem vezet sehová az
emberek lebénult tettei.
Mit lehet itt tenni?!

Úton hazafelé

Zuhanó gondolatok áztatják
elgyötört agyamat.
Esőben sétálok, üvegből
bort iszok és felhőket
bámulok.

A fejemben koptatom cipőmet
mióta járok és tudom
az eszemet.
Azelőtt meztéláb rúgkapáltam.
Kíváncsi és elégedetlen voltam.

(most)

Járok az esőben, de már
véget ért a pubertásom.
Valahová zuhanok vissza,
ahol megrág az idő vas-foga,
aztán kiköp undorodva.

Tocsogok a gondolatokba, s
fejjel beleszálltam a boromba.
Nem vagyok szelíd, se goromba.
Kalap van rajtam és úgy
nézek ki, mint egy mérges gomba.

Hazaértem...

Lezüllött világ

Elmerültem vizes rongyként
emberi fertőkben a ma utcáin.
Most itt vagyok túlélőként,
felnőve a kor bölcsességein.

Tiszta teljesen már nem leszek,
csak ha a tisztító tűzbe veszek.
Az élet higéniája nem megfelelő,
rakás szemét lesz a jövő.

Bűn gyermeket szülni a jelenbe,
mert ő lesz az utódok szemete.
Koldusként fog élni, vagy robotként.
Gyilkol, s betör majd alkalmanként.

Irányított zombivá lesz, a
mozgása darabos, tekintete üres.
Ereje elhagyja idő előtt, s
nem veszi észre, hogy felnőtt.

Száraz igazság égeti torkom,
így van ez, én mondom.

Ne keressetek

Kedves szavakat vártam e néma,
erkölcstelen világtól, de
szomorúan csalódtam.
Nem várhatok semmit másoktól.

Elmém feltekerem villára, majd
erőszakosan magamba tömöm.
Felkapaszkodom egy villámra és
végleg elköltözöm.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Lelkem a fizető eszközöm és
testem az albérletem, ahová
többé nem megyek vissza.
A szomszéd csigaházat kiveszem,
aztán átcsúszok a túloldalra.

Refr.:Elszöktem tőletek!
Ne is keressetek!
Nem akartam, hogy
velem legyetek...

Többé ne keressetek!
Eltűntem a homályba,
meg ne leljetek...

Suttogó üvöltés

Emlékeink, csontjaink
porladnak az idő szelében.
Elfelejtődnek gondolataink, s
hunyászkodunk büszkén a tükörben.

Énekeink nem hallatszanak,
cselekedeteinknek nem adunk súlyt.
Gyermekeink elbutulnak, s
nem engedünk magunknak több mosolyt.

Ki kell törni ebből az állapotból,
különben minden odavész, s
ami marad az evolúcióból, azt
többé nem fogja fel ész.

Látom, ahogy porrá leszünk, s
hátakat támadunk.
Gyűlölet csírázik bennünk, mert
rossz úton haladunk.

Vakokká, süketté, némákká és
butákká változtunk.
Nem kell mondani imát, hisz
nincs nekünk urunk..,

..csak mi és magunk vagyunk...

Rendezetten szétesve

Sínek közt darabos
mozgás késztet szétesésre.
Egyik kezem ragasztós a
másik nem jó semmire.

Reggel közmunkások
raknak rosszul össze,
bérükből cigit, piát vesznek...
Meghívják egymást egy rövidre.

Én meg csak kamillázok és
a teámban úszkálok.
Azbeszt nélküli szemeim
égnek, de tüzet nem oltok.

Követem tovább a párhuzamot.

Hangos gondolat a pultnál

-Töltsd tele a poharam
kedves barátom.
Szomjazom borvirágos züllésre,
a kabátom elhagytam, de
ne hányd a szemere, hogy
ennyit innom nem kéne.

Nem voltam mindig ilyen.
Tudom! Nem áll jól nekem.
Hazudok. Ilyen az életem.
Állatnak képzelem magam,
pedig embernek születtem.
A különbség az, hogy az
állat emberséges, míg az
ember állati nevetséges...

Nem is értem az evolúciót...
Tölts még egyet, hadd aludjak egy jót!-

Isten nélküled

Láttam elszökni
istent mindenhonnan.
Így kell nevetségesnek lenni,
hátat fordítani kábultan.

Szent keze legyint,
egy autót leint és
felszívja a csíkot, amit
én húztam ki az imént.

Menekül magától távol,
húst tartósít és számol.
Mire ezzel végez, engem
az egész család gyászol.

Találkozok Hoffmannal, s
tovább repülök magammal.
A mennyországot nem lelem,
hát isten veled istenem.

Szociális sötétség

Elfordult tekintetek
merednek egymás mellett és
integetnek a semminek, mégis
nagyon élvezik az egészet.

Vállukat rángatják, mert
nem igazán tudják saját
életük hívószámát, pedig
mindenki a fülén tartja a telefonját.

Idétlenül mosolyognak, de
ott legbelül zokognak
észrevétlenül önmaguknak.
Tetszelegnek tükörben a világnak.

Ha felém fordulnának
meglepődnének és bámulnának,
majd bölcsességet szimulálnának,
s tudatlanul virágot adnának a halálnak.

Jön a vég

Gyalogol az ember, míg
el nem fogy egyszer.
Az idő megmarad, az
élet elkopik, mint
a fontos szavak.

Feledés az úr, aminek
sziluettjét sem látja a múlt.
A tinta fakul, a papír elég...
Jön a pillanat, jön a vég.

Nincs hegesztőpáka, ami
újra összeforrasztana.
Nem lesz itt senki és semmi.
Az élet az ajtókon
hiába kopogtatna.

Eltűnik az ember, mint
mondottam egyszer régen...

Íztelen leves

Kiszívott, száraz bőr arcokon
lobognak lágy szélben, s
túl minden tudaton
bujkál illúzió-reményen egy
meg nem válaszolt kérdésben
mindennek a válasza.

Nincsenek agyonütött szavak, se
kimondott szép mondatok.
Betűkre készített ajkak
választanak halált maguknak
sablonos éttermek előtt, ahol
kínok közt éhen pusztulnak.

Üres az étlap...

A szegények feledésbe merültek
szakadt búváröltözékeikben...
Többé nem jönnek vissza, nem
integetnek, emlékeik suttognak
a szélnek. Hiába a süketnek.

A farok csóvál

Néha feledem, hogy
ember vagyok.
Állati ösztönöm
kiterjesztem, s
minden fánál megállok.

A parkban embert
sétáltatok erős,
rövid pórázon.
Pofával a távolba
pillantok, aztán
nyüszítek és sírok.

Örökre így maradok...